Az erdélyi születésű magyar költő kulturális jelentőségét jól mutatja, hogy az idei középszintű magyar érettségi műveltségi tesztjében is szerepelt tőle idézet. Az élete utolsó évtizedeiben itt az I. kerületben, a Döbrentei tér szomszédságában otthonra talált költőről meglehetősen találóan írt Pécsi Györgyi, József Attila-díjas magyar kritikus:
Kányádi Sándor költészete […] mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a 20. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig.
Az erdélyi magyar költő már életében a kortárs irodalom legjelentősebb alakjává vált, aki a gyermeki léleknek szóló versek mestere is volt. Szerénység, derű és hit ez a triász jellemzi a legjobban a költő jellemét, aki az igényes olvasók szívében otthonra lelő, dallamos versek alkotó művésze volt, akinek számtalan költeményét zenésítették meg.
Költészete nem szenvedett csorbát az ifjúsághoz fordulás gesztusától, hanem még jobban azzá érett, ami Kányádi valahol legbelül is volt: a letisztult formavilágból építkező érző és gondolkodó művésszé, amely kiváltság csak keveseknek adatott meg. A Nemzet Művésze címmel és Kossuth-díjjal is kitüntetett író alábbi novemberről szóló versét is a tökéletes gyermeki játékosság jellemzi.
Novemberi szél
Lefonnyadt rég az áfonya,
deres a medve lábnyoma.
Lecsupaszult a málnavész.
Minden toboz a földre néz.
Hályogos szemmel pillogat
olykor néhányat még a nap.
Se cirpelés, se csipogás,
hallgat minden kis muzsikás.
Csak a szél, csak a szél,
egyedül ő zenél.
