Must szagú erjedés és az egyik legszebb magyar vers – Márainak ezt jelentette a szeptember

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, /Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, /De látod amottan a téli világot? /Már hó takará el a bérci tetőt.”

A Petőfi-verset kedvesen megidéző Szeptember című írása a Képes Vasárnap hasábjain jelent meg először közel kilencven évvel ezelőtt, 1937. szeptember 5-én a Kalendárium rovatban. Kötetben A négy évszak című, 1938-ban megjelent könyvben olvashatta a nagyközönség elsőként, amely valamelyest az öt évvel később kiadott Füves könyv előzményének tekinthető.

Szeptember hónap nevének eredete a latin „septem”, hetes szóból ered, mivel az ősi Romulus-féle pre-julián római naptárban még ez volt az év hetedik hónapja, egészen a tizenkéthónapos Numa-féle naptárig, amely a köztársasági-, illetve Julius Caesar-féle naptárreformban is tovább élt. Szeptember hónap az északi féltekén, illetve az európai kontinensen a nyár végét, s az ősz kezdetét jelenti. Ekkor érik be a szőlő, kezdődik a szüret, a betakarítás, s kerül hordókba a must, majd kezd érni, nemesedni a bor. Az erdei avar illata, a színes spanyolfalként tornyosuló lombok a városi parkokban, s a vidéki tájon a romantikus festmények ecsetvonásait elevenítik meg, s az elmúlás visszafogott, decens táncának ritmusa még őrzi a nyárral felmelegedett lélek rezdüléseit, de már jelzi, hogy elkezdődött valami, amit senki és semmi nem állíthat meg: közelít a tél.

Az ökörnyállal kezdődik, a must szagú erjedéssel, a dáliákkal, a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évszakok, egy idő óta, általában háborúkkal kezdődnek. Az égre nézünk, a sűrű, szirup színű égre, hallgatjuk a berúgott darazsak dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze robbannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyészet felé tart; de az ember sem tétlen. Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és halállal kapcsolatban érez. Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz író, az édes, must szagú és enyhén mustárgáz illatú őszben. A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bombákat, messze valahol, szerte az őszülő világon. A vers olyan erővel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt is, hogy kerti virágot írt őszi virágok helyett, azt, hogy takarta helyett takarát írt a költő, szenvelgő és régies fordulattal. Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétől csaknem független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába írták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz esztendő távolságán át, s felkavarja az időben és a mulandóságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentően őszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívemben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az őszbe. A délután meleg még. A természet szőlőcukorral táplálja gyengülő érlökését. A szökőkút tava pislog, mint egy öreg ember enyves szeme, ravaszul és alamuszian. Az ősz a Hüvösvölgyben kezdődik, valamivel a Vámház mögött, s a Nagykovácsi-rétet megkerülve elhalad a Szép Juhászné mellett; igy tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér, már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között kezdődik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hüvösvölgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvű milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene játszik, egészen régi és fellengzős operarészleteket, például az „Undine” nyitányát. A kerti utak mentén a kőangyalok hajfürtjeit vérpiros szőlőlevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túltömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a Veronika előtt, s biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

‍