Mezőre hulló véreink: A Vérmező rövid története

A Krisztina körút-Mikó utca-Attila út határolta Vérmező a Várnegyed nyugati oldalán elterülő park ma szerelmespárok találkahelye, kedvelt futópálya, illetve sétatér. Azt gondolhatnánk, hogy itt sosem álltak házak, pedig igen, csak a XVIII. század végén lebontották őket. Ez a terület ugyanis a Budai Vár védelmét szolgáló, a kilátást és kilövést biztosító síkságként, úgynevezett bástyatérként szolgált az esetleges támadások, várostromok kivédésére és az ágyúzásra. Emiatt a be nem építhető védelmi területet is ennek ezen kritériumnak megfelelően jelölték ki 1752-ben a várkapitányság: egy puskalövésnyi távolságra a várfalaktól mérve. Ezen kívül lehetett építkezni, amely pedig ezen belül állt, azokat a lakóházakat lebonttatták. Ezt senki sem vállalta. Az azonban hamar kiderült, hogy a Budai Vár az egyre modernebb fegyverek és hadászati eszközök fejlődésével anakronisztikus véderővé vált, így folyamatosan elvesztette katonai jelentőségét. Olyannyira, hogy 1784-ben a budavári Helytartótanács ki is vonta a katonai igazgatás hatásköréből, s engedélyezte az építkezéseket. Ekkor persze még – egészen 1876.évi befedéséig – az Ördögárok szelte ketté a területet, ami kaszálóként, legelőként, s katonai gyakorlóként, valamint lovaglópályaként szolgált a hadsereg számára, ezért is hívták a budaiak a területet Generális-rétnek.

Martinovics Ignác (1755-1795) eredetileg ferences rendi szerzetes volt Budán, majd a Lembergi Egyetemen annak dékánjaként tanított bölcseletet és teológiát. Ekkoriban európai, illetve párizsi tanulmányútján ismerkedett meg a felvilágosodás és a respublika eszméjével. Ellentmondásos, karrierista jellemét plasztikusan szemlélteti, hogy mindeközben a császári titkosrendőrség embereként jelentett a különböző titkos, szabadkőműves társaságokról, melyeknek tagja volt. Az egykori ferences pap nem csupán a felvilágosodás, a köztársasági államforma és a polgári átalakulás híve volt, de ateista nézeteket is vallott. 1794 tavaszán az I. Ferenc által képviselt Habsburg-abszolutizmus elleni forradalmi nézeteivel nyerte meg magának későbbi sorstársait. A mozgalom részletei szétfeszítené cikkünk kereteit, amit érdemes tudni, hogy a hatalom által leleplezett reformok után ácsingózó közösséget a bécsi udvarban összeesküvésnek tekintették. Ennek következtében a mozgalom közel félszáz tagját letartóztatták, s azok vezetőit az ügyész felségsértéssel és hazaárulással vádolta. Ennek eredményeként az ítélet meglehetősen szigorú volt, amelyről a Magyar Hírmondó május 18-ról így írt:

Martinovics József, ki a köz-tsendességnek és bátorságnak tetemes megháboritására irányzott szándékjáért elfogattatott vala Bétsben a mult nyáron, fővételre ítéltetett mind a Királyi, mind a Septemvirális Táblák által Gróf Zsigrai, Hajnóczi, Latzkovits és Szent-Marjai társaival együtt. A halálos sontontia holnapután fog végrehajtatni. Martinovics degradatiója (vagy az Apátuk tulajdonságból való kivetkeztettetése) ma esett meg, következendő módon: A Franciscanusok néhai Klastroma helyén készült házból,* E házba vitetett budai elfogatásakor Kossuth Lajos is 1837-ben,) — a hova vitettetett vala már elébb, a Budai Vár alatt lévő Kaszármából, harmincz Katonák között vezettetett papi hosszú selyemruhában a Templomba, mely hajdan a Franciscánusoké volt. Béérkezvén a Szentegyházba, körülnézte a Gyülekezetet. Az Oltárnál misemondó ruhák adattak reá. Ezek annak utánna az Ekklesiának Törvényei szerént levonattak róla; fejének azon része, mely Koronának neveztetik, megnyirődött; a szentelt ujjairól ledörgöltetott a bőr s a hosszú ruha helyett kaputadatott reá. E meglévén,Szabó Szolgabírónak vigyázaja alatt visszakisértetett a Bűnös a tömlöczbe. —KondéPüspök vitte végbe Martinovics degradatioját. — Az executio a Bécsi kapu előtt lesz.

‍

Magáról a kivégzésről pedig így számol be a Magyar Hírmondó május 26-án megjelent lapszáma

A halálra itélt Személyek szekerekre ültetődtek ma jókor reggel, lehozattattak a Várból, a Bécsi Kapuhoz nem messze eső Generalis-kaszálló vagy rét (General-Wiesen) nevezetű térségre. Az öt Rabok közzül mindegyik, külön-külön négylovas szekéren ült háttal a Kocsisnak és szembe a Papjával. Hajnóczi Jósef Evangelika Valláson lévén, T. Molnár nevű Prédikátort kivánt maga mellé. Nagy bátorságot mutattak Gróf Sigrai Jakabon kivül, ki még a tömlöczben béköttette a maga szemeit. (…) A szekerek ugy állottak, hogy egy Rab a másiknak halálát nem láthatta Martinovicson kivül, kinek, mint legnagyobb Bűnösnek, nézni kellett többi társainak elenyészését. Igen súlyosította ezen nézést egy véletlen történet. A Budai öreg Hóhér t. i. harmadik vágásra csapta le az első főt, mely látásra szinte magán kivül kezdett lenni egy kevés ideig Martinovics. — Szent-Márjait, Latzkovitsot , Hajnóczit és Martinovicsot egy-egy helyes csapással végezte ki az Egri Hóhér. Hajnóczi, minekelőtte leült volna a székre, szemeit a sokaságra, erről pedig az Ég felé fordította s rövideden imádkozott. Minek utánra béköttettek a szemei, szembetűnőképpen felnyújtotta a nyakát. — Martinovicsfejét a szemkötő koszkenőnél fogva tartván a Hóhérlegény, fel találta rántani a szemfedelet abban a szempillantásban, midőn épen felvonta vala már a Hóhér pallosát, ugy hogy mind a felvont pallos szemébe tűnt, mind pedig még egyszer a Néző Sokaság is Martinovicsnak. Újra bekötődtek tehát a szemei, még pedig úgy, hogy többé világosságot nem láthatának. — Az Executio mintegy hetedfél órakor kezdődött s nyólezra egy fertálykor végződött, a midőn Martinovics írásait égette el a Hóhér. — A jelen volt temérdek Sokaságnak nagy része tapsolással nyilatkoztatta ezen Történettel való megelégedését.

Ezután nevezték el a budaiak Vérmezőnek a területet, amit a XIX. század első harmadában felparcellázták és - a Vérmező és a Nicky Kristóf által közparknak végrendelt Horváth-kert kivételével - beépítették.

A kivégzettek holtestét szenteletlen földbe temették, ezért a politikai változások következtében 1914 április 29-én megkezdték a tetemek keresését, amelyeket május 29-én sikerrel megtaláltak, s 1926. augusztus 28-án újra temették őket a Kerepesi temetőben.

A második világháború alatt „repülőtérként” használt terület az ostrom alatt roncstemetővé vált, majd a kitörés következtében emberek nyughelyeként is szolgált.

Ma már csak egy emlékmű emlékeztett bennünket arra, hogy a hangulatos park egykoron őseink vesztőhelye volt.

‍