A művészetek filozófusa – 140 éve született Fülep Lajos
Fülep Lajos (1885-1970) művészettörténész, művészetfilozófus, kritikus méltatta elsőként Ady költészetét és líráját, de Szabó Dezső regényének nagyságát, Csontváry, Rippl-Rónai festészetét, Bartók zenéjét is az elsők között ismerte fel. A Nyugat legnagyobb esztétájának művészettörténeti szelleme és ereje abban rejlett, hogy messziről felismerte a tehetségeket, s az élet is végül őt igazolta.
Fülep György állatorvos és Sándor Róza fiaként született Nagybecskereken, itt is tanult és érettségizett a helyi katolikus gimnáziumban. Tehetsége már korán megmutatkozott, ezt bizonyítja alma materének 1901-ben megjelent évkönyve, amelyben azt írják:
A kör egy 10 koronás pályadíjat tűzött ki egy lyrai költeményre, szabadon választott tárgygyal. A nyertes Fülep Lajos Vili. o. t. volt „Téli regéjével.“
Az 1902. évi érettségi után Budapestre került, s 1903-tól jelentek meg országos lapokban írásai, kritikái a Magyarság, a Hazánk, illetve az Ország című lapoknál.
1904-ben Párizsba, majd Firenzébe költözött és kisebb megszakításokkal ugyan, de közel egy évtizedig itt élt. 1910-ben az ő fordításában és prológusával jelent meg a Franklin-társulatnál Friedrich Nietzsche A tragédia eredete vagy görögség és pesszimizmus című munkája.1911-ben Lukács Györggyel közösen szerkesztette a Szellem című folyóiratot. Budapesten megjelenő filozófiai folyóiratot. 1912-ben doktorált filozófiából, művészettörténetből, illetve irodalomból a budapesti egyetemen. 1913-ban feleségül vette a tehetséges magyar költőnőt, Erdős Renée-t (1878-1956), akitől közös gyerekük született, azonban ennek ellenére 1918-ban elváltak. Ekkor már a Hétben, a Magyar Szemlében, a Népszavában, valamint a Szerda című lapoknál és természetesen a Nyugatban is megjelentek a mindig magas minőséget jelentő művészeti kritikái.
Tagja volt a Vasárnapi Körnek, amely a Balázs Béla és Lukács György körül kialakult progresszív értelmiségi társaság tagja volt. Az összejöveteleket 1915-től Balázs Béla Naphegy utcai lakásán tartották, ahol esztétikai-filozófiai-irodalmi kérdéseket. 1917-ben hozták létre a Papnövelde utcában a Szellemi Tudományok Szabad Iskoláját. A Károlyi-kormány a római magyar diplomácia képviseletével bízta meg, tehát az első magyar köztársaság olasz nagykövete volt. Emiatt később elveszítette egyetemi katedráját. 1920-ban elvégezte a Budapesti Református Teológiai Akadémiát. 1923-ban jelent meg főműve, Magyar művészet címmel az Athenaeum gondozásában. A „Művészet és világnézet” című tanulmány alapvető tételeket fogalmazott meg a magyar művészet európai és egyetemes összefüggéséről.
Rég elmúlt időben, a nagy háború derekán, 1916 tavaszán íródott ez a kis tanulmány. Akkor úgy neveztem magamban: »a magyar művészet mérlege «, mert aki közel két évtizeden át követtem figyelemmel ennek a művészetnek életét, hol megjegyzésekkel kísérve, hol csendben, elérkezettnek véltem az időt az évadvégi mérleg megkészítésére és az elszámolásra. Már akkor éreztem, ami azóta goromba valóság, hogy a háborúval korszak zárult és korszak kezdődik. A történelem fölvilágosult tudósai tanítják ugyan, a világ élete nem olyatén oszlik korokra, mintha ollóval vagdosnák a nagy szövőszékről aláfolyó szövetét. De a történelem logikája nem lévén azonos az emberekével, bármily észszerűnek látszik ez a fölfogás és észszerűtlennek az olló, mégis az utóbbinak, melyről azt hittük, rég lomtárba került, lett ezúttal igaza. A háború oly élesen vágta ketté a világ életét, hogy amit néhány év választ el tőlünk, - máskor észrevétlenül! - idegen messzeségbe süllyedt mögöttünk.
- írta az említett tanulmányban.
1919-ben, Az elsodort falu megjelenése után hosszú kritikát írt Szabó Dezső regényéről, az írót az új Ady Endrének nevezte, regényét pedig erősen méltatta. 1927-ben Zengővárkonyba került lelkészként, s egészen 1947-ig itt is maradt. Itteni tapasztalatai alapján 1929-ben a Pesti Hírlap hasábjain megjelent cikkében elsőként írt a dunántúli egykézésről. 1934-ben - Németh Lászlóval és Gulyás Pállal - a Válasz című folyóirat alapító tagja volt. 1940-től a pécsi, 1946-tól a budapesti egyetemen, majd az Eötvös-kollégiumban tanított. 1951-től a budapesti egyetem művészettörténeti tanszékét vezette; illetve a Művészettörténeti Értesítő című folyóiratot szerkesztette egészen 1961. évi nyugdíjba vonulásáig.
Élete utolsó évtizedeiben a híres Széher úti Dohnányi-villában élt, ennek mementója a ház falán található emléktábla is. Később egyébként a ház lakója volt – Dohnányi Ernő és Fülep Lajos után - R. Várkonyi Ágnes történész is.
Fülep Lajos 1970. október 7-én halt meg, sírhelye – saját akaratából - nincs.
A reformkori törekvések elbukását, ha úgy tetszik totális politikai csődjét mi sem jelzi jobban történelmi kilométerkőként, mint az 1848. március 15-i pesti forradalom kitörése. A reformjavaslatokat az asztalról lesöprő bécsi udvar nem érzékelte a valóságot, s hogy mekkora feszültség forr a magyar keblekben. Így, amikor a hatalom végletekig feszítette a húrt, a magyar nemzeti újjászületés szabadságvágya úgy fakadt ki és sepert végig az országon, mint ahogyan a természeti csapások szokták az útjukba álló dolgokat ledönteni: feltartóztathatatlanul. Ezt megelőzően és után azonban rengetegen raboskodtak a császári önkény miatt börtönökben. Cikkünkben azokat a hírességeket mutatjuk be, akik a Táncsics-börtönként elhíresült budavári „tömlöcben” ültek forradalmi nézeteik miatt. Ezért is a Petőfit megidéző parafrázis a címben: Kik érted ültek (!), szent világszabadság!
Szinte mindenki tudja, hogy a budai Vérmező, amely a Krisztinavárosban terül el a később magyar jakobinusoknak csúfolt Martinovics-mozgalomban résztvevők vesztőhelyeként kapta nevét. A császári titkosrendőrség által lefülelt Martinovics Ignácot és négy társát 1795. május 20-án fejezték le a budai Vérmezőn, illetve közel két hétre rá, június másodikán Őz Pált, valamint Szolártsik Sándort is ugyanitt és ugyanekkor fejezte le a hóhér. De mi volt a Vérmező a kivégzés előtt?
A 125 évvel ezelőtt született Márai Sándor (1900-1989) több mint másfél évtizeden át itt lakott a Mikó utca-Logodi utca sarokházban feleségével, Lolával (1899-1986). Szeptemberben neki is az a vers jutott eszébe, mint a magyarok többségének. Igen, Petőfi Sándor Szeptember végén című verse, ami már kisiskolásként szívünkbe hatol, s ott marad egész életünkben, az utolsó szeptemberig.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
