„Pest felszabadult romjai. Jaj, nem tudok ujjongani” - Vas István 80 évvel ezelőtti Februári jegyzete
Vas István éppen 80 éve, a II. világháború befejezésekor írta Februári jegyzetek című versét, de annak utolsó két sora plasztikusan mutatja meg azt is, hogy a költő még képtelen feledni az átélt szenvedést, a tragédiákat, a háború kísértő borzalmait. A költőt a vészkorszak idején második felesége, Kutni Mária, illetve Ottlik Géza (1912-1990) és felesége, Debreczeni Gyöngyi bújtatták. A kemény fizikai munkát jelentő gyalázatos munkaszolgálatok és az embertelen megaláztatás borzalmai miatt az író többször is végezni akart magával. Szerencsénkre egyszer sem sikerült…
A Döbrentei utca és a Várkert rakpart között végigfutó házsor egyik legimpozánsabb ötemeletes szecessziós épületét a kor sztárépítésze, Alpár Ignác (1855-1928) 1913-ben építette báró taktaharkányi Harkányi Béla Fülöp (1869. 1932) csillagász és matematikusprofesszor számára. Vas István és harmadik felesége, Szántó Piroska (1913-1998), festőművész itt éltek együtt a Tabánban, a háznak az első emeleti lakásában közel harminc évig. A Dunára tekintő óriás ablakokon át nézve egész Budapest miénk lehet csodás látképével. Ma relikviákként őrzik az egykor itt élő művészházaspár együtt töltött évtizedeinek emlékdarabjait, múltfoszlányait, szellemereklyéit. Ha az ember nagyon koncentrál és belehallgat a Duna mélyéről feltáncoló képzeletbeli kagylóba, akkor még hallhatja az a múlt századi visszhangot, amelyben Szántó Piroska rekedtes, mégis kedves hangja belemordul a csendbe „Kész a kávé”, s hallani lehet, ahogyan szinte a világ összes fájdalmát kisóhajtva fújja ki száján a dohányfüstöt, amikor a szivarkázó Vas István íróasztalára leteszi a kávéfőzős feketét. Még érezni a lakás füstös illatát, tapintani lehet az ezerszer megfestett szerelmesek csontjait, az öröklétben szellőként simogató álmait, a tapétákhoz tapadó verseket. Itt vannak ők. Itt laknak most is. Csak a testük nincs velünk.
Mi más értelme van az időben a szépet halmozni, ha nem ez, hogy mikor nyomorultul vergődik az élet akkor is szép lehess. Mit tud a világ, mit tud a tenyészet rettentő szép rakéták robbanva repüljetek. Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet az emberi évezredek és mindig te leszel és mindig én leszek
- írta Vas István a Rapszódia egy őszi kertben című versében.
De térjünk vissza a Februárra és Vas István Februári jegyzetek című versére, amely eredetileg Utóhang címmel jelent meg a Vigilia 1947. januárjában.
Ez volt az első versem igazában, amit a felszabadulás után írtam. Vagyis még amikor átjöttem Pestre a legelső napokban, az első két sor, amit írtam, még a naplóhoz tartozott és töredék volt; ez a két sor: „Pest felszabadult romjai. Jaj, nem tudok ujjongani.” Ami most természetes, az akkor rettentően pesszimistának hatott. Én nem tudtam részt venni abban az okkal ujjongó kórusban, ami akkor fölzengett. Pedig senkinek annyi oka nem volt az ujjongásra mint nekem, és senkit annyira föl nem szabadítottak, mint engem. És mégis, valahogy a pusztulás borzasztó volt számomra, talán azért, mert én ilyen hirtelen láttam meg. A többiek előtt darabonként hullott szét a város, én egyszerre láttam meg. De ez az Utóhang vagy kérdező idő, ezvoltaképpen az én vérmérsékletemhez képest már ujjongó vers volt.
- nyilatkozta 1980-ban a Kortárs folyóiratban megjelent A háborúnak vége című interjúban Kabdebó Lórántnak (1936-2022) a költő. De olvassuk csak a verset!
Vas István: Februári jegyzetek
Hosszú utakat járok meg naponta
És egyszer sem találkozom veled.
Befújja a szél törött ablakomba,
Hogy nem lehet, hogy nem lehet.
Kályha még mindig nincs. A kezem átfagy,
Lávás agyamban terjed a hideg,
És megértem a szél konok szavát, hogy
Nincsen értelem semminek.
Fölébredek a hosszú éjszakában:
Oly értelmetlen, hogy nem vagy velem.
Fázom, éhes vagyok, romantikátlan.
Nem csalom magam: nem a szerelem.
Hiányzik most, csak hogy veled lehessek.
És szeretnék egy-két szót váltani
Veled, mielőtt holt agyamnak esnek
Mélyebb szívem hiéna álmai.
Pest felszabadult romjai.
Jaj, nem tudok ujjongani.
A reformkori törekvések elbukását, ha úgy tetszik totális politikai csődjét mi sem jelzi jobban történelmi kilométerkőként, mint az 1848. március 15-i pesti forradalom kitörése. A reformjavaslatokat az asztalról lesöprő bécsi udvar nem érzékelte a valóságot, s hogy mekkora feszültség forr a magyar keblekben. Így, amikor a hatalom végletekig feszítette a húrt, a magyar nemzeti újjászületés szabadságvágya úgy fakadt ki és sepert végig az országon, mint ahogyan a természeti csapások szokták az útjukba álló dolgokat ledönteni: feltartóztathatatlanul. Ezt megelőzően és után azonban rengetegen raboskodtak a császári önkény miatt börtönökben. Cikkünkben azokat a hírességeket mutatjuk be, akik a Táncsics-börtönként elhíresült budavári „tömlöcben” ültek forradalmi nézeteik miatt. Ezért is a Petőfit megidéző parafrázis a címben: Kik érted ültek (!), szent világszabadság!
Szinte mindenki tudja, hogy a budai Vérmező, amely a Krisztinavárosban terül el a később magyar jakobinusoknak csúfolt Martinovics-mozgalomban résztvevők vesztőhelyeként kapta nevét. A császári titkosrendőrség által lefülelt Martinovics Ignácot és négy társát 1795. május 20-án fejezték le a budai Vérmezőn, illetve közel két hétre rá, június másodikán Őz Pált, valamint Szolártsik Sándort is ugyanitt és ugyanekkor fejezte le a hóhér. De mi volt a Vérmező a kivégzés előtt?
A 125 évvel ezelőtt született Márai Sándor (1900-1989) több mint másfél évtizeden át itt lakott a Mikó utca-Logodi utca sarokházban feleségével, Lolával (1899-1986). Szeptemberben neki is az a vers jutott eszébe, mint a magyarok többségének. Igen, Petőfi Sándor Szeptember végén című verse, ami már kisiskolásként szívünkbe hatol, s ott marad egész életünkben, az utolsó szeptemberig.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
