„Pest felszabadult romjai. Jaj, nem tudok ujjongani” - Vas István 80 évvel ezelőtti Februári jegyzete
Vas István éppen 80 éve, a II. világháború befejezésekor írta Februári jegyzetek című versét, de annak utolsó két sora plasztikusan mutatja meg azt is, hogy a költő még képtelen feledni az átélt szenvedést, a tragédiákat, a háború kísértő borzalmait. A költőt a vészkorszak idején második felesége, Kutni Mária, illetve Ottlik Géza (1912-1990) és felesége, Debreczeni Gyöngyi bújtatták. A kemény fizikai munkát jelentő gyalázatos munkaszolgálatok és az embertelen megaláztatás borzalmai miatt az író többször is végezni akart magával. Szerencsénkre egyszer sem sikerült…
A Döbrentei utca és a Várkert rakpart között végigfutó házsor egyik legimpozánsabb ötemeletes szecessziós épületét a kor sztárépítésze, Alpár Ignác (1855-1928) 1913-ben építette báró taktaharkányi Harkányi Béla Fülöp (1869. 1932) csillagász és matematikusprofesszor számára. Vas István és harmadik felesége, Szántó Piroska (1913-1998), festőművész itt éltek együtt a Tabánban, a háznak az első emeleti lakásában közel harminc évig. A Dunára tekintő óriás ablakokon át nézve egész Budapest miénk lehet csodás látképével. Ma relikviákként őrzik az egykor itt élő művészházaspár együtt töltött évtizedeinek emlékdarabjait, múltfoszlányait, szellemereklyéit. Ha az ember nagyon koncentrál és belehallgat a Duna mélyéről feltáncoló képzeletbeli kagylóba, akkor még hallhatja az a múlt századi visszhangot, amelyben Szántó Piroska rekedtes, mégis kedves hangja belemordul a csendbe „Kész a kávé”, s hallani lehet, ahogyan szinte a világ összes fájdalmát kisóhajtva fújja ki száján a dohányfüstöt, amikor a szivarkázó Vas István íróasztalára leteszi a kávéfőzős feketét. Még érezni a lakás füstös illatát, tapintani lehet az ezerszer megfestett szerelmesek csontjait, az öröklétben szellőként simogató álmait, a tapétákhoz tapadó verseket. Itt vannak ők. Itt laknak most is. Csak a testük nincs velünk.
Mi más értelme van az időben a szépet halmozni, ha nem ez, hogy mikor nyomorultul vergődik az élet akkor is szép lehess. Mit tud a világ, mit tud a tenyészet rettentő szép rakéták robbanva repüljetek. Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet az emberi évezredek és mindig te leszel és mindig én leszek
- írta Vas István a Rapszódia egy őszi kertben című versében.
De térjünk vissza a Februárra és Vas István Februári jegyzetek című versére, amely eredetileg Utóhang címmel jelent meg a Vigilia 1947. januárjában.
Ez volt az első versem igazában, amit a felszabadulás után írtam. Vagyis még amikor átjöttem Pestre a legelső napokban, az első két sor, amit írtam, még a naplóhoz tartozott és töredék volt; ez a két sor: „Pest felszabadult romjai. Jaj, nem tudok ujjongani.” Ami most természetes, az akkor rettentően pesszimistának hatott. Én nem tudtam részt venni abban az okkal ujjongó kórusban, ami akkor fölzengett. Pedig senkinek annyi oka nem volt az ujjongásra mint nekem, és senkit annyira föl nem szabadítottak, mint engem. És mégis, valahogy a pusztulás borzasztó volt számomra, talán azért, mert én ilyen hirtelen láttam meg. A többiek előtt darabonként hullott szét a város, én egyszerre láttam meg. De ez az Utóhang vagy kérdező idő, ezvoltaképpen az én vérmérsékletemhez képest már ujjongó vers volt.
- nyilatkozta 1980-ban a Kortárs folyóiratban megjelent A háborúnak vége című interjúban Kabdebó Lórántnak (1936-2022) a költő. De olvassuk csak a verset!
Vas István: Februári jegyzetek
Hosszú utakat járok meg naponta
És egyszer sem találkozom veled.
Befújja a szél törött ablakomba,
Hogy nem lehet, hogy nem lehet.
Kályha még mindig nincs. A kezem átfagy,
Lávás agyamban terjed a hideg,
És megértem a szél konok szavát, hogy
Nincsen értelem semminek.
Fölébredek a hosszú éjszakában:
Oly értelmetlen, hogy nem vagy velem.
Fázom, éhes vagyok, romantikátlan.
Nem csalom magam: nem a szerelem.
Hiányzik most, csak hogy veled lehessek.
És szeretnék egy-két szót váltani
Veled, mielőtt holt agyamnak esnek
Mélyebb szívem hiéna álmai.
Pest felszabadult romjai.
Jaj, nem tudok ujjongani.
Igaz, csak ideiglenesen. A Királyi Várkert száz esztendővel ezelőtt nyílt meg átmenetileg a sokaság számára addig, amig Horthy Miklós kormányzó családjával a gödöllői Grassalkovich-kastélyban töltötte nyári szabadságát. Kevesen tudják, de a Duna szintjén található mai Várkert Bazárt elsősorban Várbazárnak hívták, s a ma Savoyai Terasznak nevezett, Magyar Nemzeti Galéria előtt elterülő rész volt maga a Várkert.
135 éve, 1890. június 24-én született erdőbaktai Baktay Ervin, aki éppen száz évvel ezelőtt, 35 évesen magyarosította nevét Gottesmann Ervinről, s aki számos európai egyetemen tartott előadásokat India kultúrájáról. Baktay 1956-ban egyike volt azon néhány Kelet-kutató közül a világból, akiket az indiai állam hivatalosan is meghívott a Buddha születésének 2500. évfordulójára megrendezett nagyszabású ünnepségsorozatra. Egy ideig itt a Vízivárosban, a Szilágyi Dezső téren élt.
„Nagy szerencsénkre…” – írtuk a címben, nem véletlenül, hiszen ez a skót mérnök volt a budapesti Széchenyi lánchíd építésének vezetője, valamint a budai Váralagút tervezője és főmérnöke is. S, aki 1866. június 23-án, tehát ezen a napon halt meg Budán. Ma már annyira evidens, hogy van, de a Lánchíd a skót mérnök főművével, a váralagúttal vált teljes értékűvé, ez teremtett valóban közvetlen kapcsolatot Pest és Buda között. Addig ugyanis a Várhegy megkerülésével lehetett csak az újonnan épült, Pestet Budával összekötő Lánchidat megközelíteni a Krisztinaváros, a Tabán, illetve a Hegyvidék felől és fordítva.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
