Minden, mi szép volt, szétesett…
– jegyezte le egy papírlapra Kosztolányi 1934-ben.
Az idézet a Negyven pillanatkép című költeményéből származik, amely a Számadás című kötetben jelent meg, 1935-ben. A Krisztinavárosban élő poéta kései költészetének kvázi utolsó mérföldkövében már megjelenik a visszatekintés, a retrospektív látásmód. A költő már csupán a kötet címével, a Számadással is arra utal, hogy ezek a versek valamiféle emberi összegzés lényeges, lírai részei. A Negyven pillanatkép 15. darabjaként megjelent Őszi táj is jóval több egy egyszerű tájleíró költeménynél, a vers nem csupán az ősztől való búcsú, hanem az emberi élet elmúlásának, a mulandóságnak egy szándékosan miniatürizált, de valójában pannóméretű kimerevített pillanatképe. Ez a táj egyben a múló élet, az ősz még utolsó nagy „lángolása” a tél, az elmúlás eljövetele előtt. Kosztolányi Dezső egészen 1936-ban bekövetkezett haláláig itt – a későbbi háborúban megsemmisült – Logodi utcai házukban élt feleségével, Harmos Ilonával (1885-1967), írói álnevén Görög Ilonával, illetve fiúkkal, Kosztolányi Ádámmal (1915-1980). A mindössze háromsoros szintéziseket is tartalmazó költemény szépsége és mondanivalója a világirodalom többkötetes regényeinek szépségével és mondanivalójával vetekszik. Nézzék csak!
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndbe lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
