„A világ elegáns volt és illatos…” - Márai és az október

1938-ban jelent meg a Mikó utca és a Logodi utca sarkán élő író és költő, Márai Sándor (1900-1989) A négy évszak című kötete, amely az öt évvel később kiadott Füves könyv előzményének tekinthető. A prózai epigrammákat, lakonikus gondolatokat és amolyan Márai-bölcsességeket csokorba szedő gyűjtemény lírikus hangvétele prózaversekké hajlítják a mesterien, abszolút hallással, ugyanakkor rím nélkül megkomponált szövegsorokat.

Most Márai említett kötetének az Október alcím alá rendezett írásaiból ragadtunk ki totálisan részrehajlóan, abszolút elfogultan, önkényes módon és önös érdekből kisebb részeket, idézeteket, amelyek talán még hangulatosabbá varázsolják ezt a csodálatos sütőtök-, mézes-fahéjas alma- és mustillatú évszakot, amelyben olyan jó bekuckózni egy nagy avarszagú erdei kirándulás után és megbolondítani az esti otthonlétet egy finom meleg vacsorával és egy kis borral, akár magában, akár forralva, s finoman fűszerezve.

Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és illatos. (Október)

A tél-elő kacér, mint egy bakfis. Még nem fázik, de már apró karmantyúkat visel. Arcát pirosra keni a bécsi ronggyal, mintha az északi szél csípte volna meg. Fűttet, de csak unalomból. Kamasz tél, tudatlan. Mintha a tél csak korcsolya, disznótor és báli éjszaka lenne, átizzadt gallérokkal. Még nem tud semmit az iszonyatról, ahogy nem tudtam az életről semmit, mikor húszéves voltam, s néha csodálkozva észleltem, hogy körülöttem, itt-ott meghalnak az emberek. (Tél-elő)

Október végi nap. Budaörssel szemközt állok, délben, egy dombon, valahol a Kamaraerdő egyik tisztásán. Az erdő halvány szőke; az a fajta nyers és testies szőkeség ez, melynek hívása elöl nem tudunk kitérni. Valami szól itt hozzánk, személy szerint, az élet és a halál hangján. A leszüretelt sasadi dombok, a völgy, ahol Saxlehner savas vizei keserednek, a falvak, ahol megölték már a disznót, s felakasztották combját a mestergerendára, a templomtornyok, ahol e pillanatban egyidejűleg harangoznak ebédre és temetésre, mindez megnemesedik e váratlan, édes és szagos napsütésben, amely nem akar már égetni, sem érlelni. Már csak melengetni akar, gyöngéden és szánalommal. A dombon állunk, zúg a szél, és süt a nap. A különös, sápadt fényben állunk. Lehet, hogy édes lesz a halál? Lehet, hogy olyan lesz, mint egy szőke nő dajkálása? Lehet, hogy olyan lesz, mintha megértenénk valamit? Mindenfelé cseng ez az érces csörrenés, a szélben és napsütésben; mintha egy mitikus mesében aranyeső kezdene hullani. Aranyeső, amely egyszerre érzéki jelkép és emlékjele egy aranykornak, a személyes békének. A szőke lombon megyünk át. A levegőnek nincs semmiféle íze; hűvös és altat. (Sasad)

Mint afféle vidékről Pestre került fiatalember, sokáig nem tudtam, mi az, ami ilyen idegenül érint Pesten? A város nagy volt és tündökletes; érdekes és ízes; minden tetszett itt, csak minden olyan különösen idegen volt, mintha valahol külföldön járnék. Aztán megértettem: a város hanghordozása volt idegen. Ezek a pesti szavak, ezek a "bemondások", melyek oly félelmes-fölényesen hatottak… (Pesti szavak)

A költészet nemcsak az, amit a költők versbe írnak. Valami rögzítetlenebb is, ami él a nők mozdulataiban, az állatok nézésében, az utcák világításában, egy madár fejtartásában, egy éjszakai fénysugár üzenetében. Mindez vers, íratlan vers. Néha igazibb, mint az írottak és rímesek. (Költészet)

Úgy észlelni a világot, mintha egyszer már láttad volna, s úgy beszélni róla, mintha előtted soha senki nem látta volna még. (Feladat)

Az író, aki tagja lesz egy pártnak, eldobta kardját vagy tollát, ahogy tetszik. Az író csak egy módon politizálhat: elmondja az igazat az életről, s a hazugsággal, az érzések és az öntudat lustaságával szemben igényérzetre neveli az embereket. (Politika)

Október végén az asztal megterül virággal és gyümölccsel. Az üvegtálon körte, szőlő és alma, az üvegkorsóban bordó színű krizantémok, arany és barna szirmokkal. Mindez húsos, ünnepélyes. Villanyfény mellett ebédelünk. A krizantémot bámulom evés közben, e gyászos virágot, s mohón és sietősen rágom a falatokat, mintha temetésre kellene sietnem; a pap és a halott fáznak. Az asztal ravatalszerű e mesterséges nappali fényben, az ősz gyümölcsei és virágjai között. Valahányszor nyílik az ajtó, félve pillantok fel tányéromról; nem csodálkoznék, ha gyászhuszár lépne be, talpig feketében, s közömbösen mondaná: - Tálalva van. (Az asztal)

Ezek a napok, melyeknek nincs nevük és címük a naptárban, s mégis érezzük, hogy piros betűsek: a búcsú napjai, mikor észrevesszük, hogy megszabadultunk valamitől, egy állapottól, életszakasztól, mely zavaros volt és veszedelmes, terhes és nyűgös, s most egyszerre vége, s valami más kezdődik helyében, az élet új változata, amely talán jobb lesz. Mitől búcsúzunk e napokban? Nem tudjuk pontosan. Minden olyan, mint tegnap volt, éppen olyan érthetetlen és reménytelen - s mégis eltűnt az életből valami, árny vagy ármány, s fellélegzünk. Ezt az érzést a vadak táncokkal ünneplik. Igaz, mi is. (Búcsú)

‍