„Hihetetlen, de a rettegésben versek is születnek…” - 80 éve született Illyés Gyula verse, a Buda 1945. január

Illyés Gyula (1902-1983) egykori jó barátjának, József Attilának (1905-1937) korábbi jegyesével és múzsájával, Kozmutza Flórával (1905-1995) 1937-től együtt béreltek egy nagyerkélyes, a Budai Várra néző kislakást a Logodi utca 3. számú ház padlásterén. Két év együttélés és az író válása után összeházasodtak Flórával, s végül öt év krisztinavárosi albérlet után, 1943-ban költöztek végső otthonukba, Józsefhegyi út 9. számú házba.

A Logodi utcának és környékének a háború kitörése előtt, de még a háború elején is komoly irodalmi kapcsolódása volt, hiszen itt lakott Babits, Kosztolányi, Márai és egy karnyújtásnyira, az Attila úton élt Ottlik Géza, Schöpflin Aladár, Szabó Magda Szobotka Tiborral, de itt volt Szabó Dezső törzshelye, Philadelphia Kávéház, amelynek közvetlen szomszédságában lakott többek között Németh László is. Szóval, a Krisztinaváros magnetizálta az irodalmárokat. Illyés Gyulának 2014-ben jelent meg a Nap Kiadó gondozásában az ostromnaplója, amely az 1944 decembere és 1945 áprilisa közötti időszakot dokumentálta az ekkor már igencsak elismert író szemével. A kordokumentum a túlélés és a megszállás mementója, de jóval több ennél dokumentálja a „felszabadító” vörös hadsereg „katonáinak” gyalázatos kegyetlenkedéseit, a magyar nők tömeges megerőszakolását, zsákmányszerző fosztogatásaikat, s még azt a tanulságos és karmikus történetet is megörökítette az utókornak, amikor magát a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnökét, Zilahy Lajost (1891-1974) verték meg és fosztották ki a lerészegedett rablóhordaként portyázó, állati módon viselkedő orosz katonák.

Hihetetlen, de a rettegésben versek is születnek

– írja naplójában Illyés, hiszen ő is ír verseket. Alábbi verse, amely a halottaknak állít emléket, a szilánkjaira tört, cafatjaira cincált, sóval behintett Buda éneke. A talán csak Trója pusztulásához hasonlítható „felszabadítás” irtózatát az Iszonyatban, amelyben azt írja, hogy.

Láttam Buda égését, az izzó koszorút

De olvassuk csak Buda 80 évvel ezelőtti borzalmainak versét, amelynek a költő egyszerűen csak a Buda 1945. január címet adta!

‍

"Hajlongva jönnek hegyi házamig

a katonák,

van ki letérdel, négykézláb kúszik

a havon át.

Lent ködlő, ősz tengerré válva föl

Pest, a világ,

mögülem bomba és akna fütyül:

a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált.

És így a jó. Lépek föl és alá

a balkonon.

Bizton vagyok. Körültem a halál

az oltalom.

Bujdostam s íme várrá vált a házam,

mióta rom.

Kopók, gondolom, most gyertek utánam,

mióta golyó kopog kapumon.

Mióta vendég csak olyan jöhet,

mint a granát,

amely bevágta tegnap a gyerek-

szoba falát.

Bevágta! – ülök a kihalt hegyen,

élet tovább,

vas-zümmögés méhésze, csöndesen

az elvonult bölcselkedés korát.

Be vagyok zárva, – így vagyok szabad

sorsom fölött;

eremben új hév jó tüze szalad:

szép nászt ülök;

kiütközött borostám bár deres,

bár őszülök:

veszély angyala, te, csak te szeress,

tartsd forrón szívem karjaid között.

Mert mindig azt hittem, gyáva vagyok

s mellem dagad,

hogy csak az emberek, csak ők, azok

riasztanak

s nem elemek, nem szellemek, nem a

végzet, a vak –

hogy nem a halál a nagy mostoha,

hogy ő még a legudvariasabb.

Hogy nem félek a betelt szerelem,

az szabadít

ilyen magasba, magányba, ilyen

nyugalomig,

vagy isten, hogyha van… s ha nincs! – nekem

mutatkozik,

mutatkozik egy szép, reménytelen

próféta-sors: helytálljak mégis itt.

Mi mellett? Miért? Azért, hogy vagyok

s nem rettegek,

hogy – szállnak bár golyók, aknák és napok

fejem felett –

magamban – midőn mindent vesztenék –

embert lelek!

Döngj, világ! Új sorsot adott az ég,

minden reggelre bátrabb életet!

Hajlongva jő a katona felém,

nézem szegényt,

hol megbocsátón, hol ilyen kemény

prófétaként.

Jöjj, tanulj tőlem harcot, nyomorult,

tanulj erényt, halált úgy, hogy nincs se jövő, se múlt

hogy szélbe szórsz minden vigaszt s reményt

s mégis tudod, nem tetted semmiért!"

‍