Azért, mert Tóth Árpád (1886-1928) a budapesti szerelmespárok által közkedvelt randevúhelyszínként szolgáló sétánytól nem messze, az egykori Werbőczy, ma a Táncsics Mihály utca 13. szám élt feleségével, Lichtmann Annával (1895-1967) és kislányukkal, Tóth Eszterrel (1920-2001) 1917-től egészen haláláig.
Az 1886. április hónap 14. napján Aradon született, majd Debrecenben felcseperedő költő már gyermekkorában sokat betegeskedett, gyenge tüdejét pedig a kór időről időre megtámadta. Lírai stílusát az egyedisége és egyénisége hatotta át, a költészetet – legtehetségesebb kortársaihoz hasonlóan – a Négyesy-szemináriumokon sajátította el. A Nyugat főkritikusa, Ignotus – Ady Endre után – a második legjelentősebb magyar költőnek nevezte. A törékeny, betegeskedő, mindig pénzhiánnyal küzdő költő poétikáját leginkább az elégikus, lemondó hangvétel, a kozmikus magányérzet, az emberi lét hiábavalóságának mélabús érzeménye, ugyanakkor a szépségben való kiteljesedés, a l’art pour l’art életérzés hatja át. Tóth Árpád költészetét a szépség, a szépség iránti vágy jellemzi leginkább. Szanatóriumi kezeléseit, nyaralásaikat, sőt még esküvőjét és nászútját is barátja és mecénása a szintén a Várban, tőle néhány lépésnyire élő dúsgazdag báró Hatvany Lajos (1880-1961) finanszírozta.
A költőt szinte egész életében a tüdőbaj tünetei kínozták, s mindössze 42 éves korában, 1928. november 7-én hajnali egy óra tájban hagyta itt e földi világot. Sírja a Farkasréten található.
Számos versében fellelhető a Várnegyed, mint helyszín. Ilyen például a Kaszáscsillag című verse, amelyben azt írja a halála után róla elnevezett sétány kapcsán:
Kora este a padon/Ülök, künn a Bástyán/Tűnődöm a csillagok/Néma fordulásán
De a mi kedvencünk az általunk a világirodalom egyik legszebb szerelmes versének tartott Esti sugárkoszorú című csodálatos költeménye, amely a képzeletünkben valahol itt, a Tóth Árpád sétány alatt, a Vérmezőn adhatta Tóth Árpád számára az ihletet.
ESTI SUGÁRKOSZORÚ
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
1923
