Azzal, hogy a szerző hozzám nagyon hasonló területen ír, kutat és tevékenykedik. Most jutottam el oda, hogy végre elolvastam az egyébként külsejében is nagyon esztétikus kötetet és egyáltalán nem bántam meg – sőt! Ezért döntöttem úgy, hogy írok róla egy rövid, kedvcsináló könyvajánlót.
Mert van valami különös varázsa annak, amikor az irodalomtörténet nem csupán műelemzés marad, hanem kilép a papírlapok mögül, rátalál az emberre, s időben és térben visszaköltözik ugyanabba az utcába, házba, ugyanazon ablakok mögé, ahol az egykoron élt írók és költők éltek. Gábor László könyve éppen ezt a ritka „időutazásos” élményt adja. Nem egyszerűen irodalmi portrékat kínál, hanem lakók történetét: akiknek pontos címe, kapuja, kertje, lépcsője és múltja van.
Ez a könyv nem klasszikus irodalomtörténet. Inkább egy érzékenyen megkomponált városi olvasókönyv, amely Budapestet és benne a Várnegyedet, a Krisztinavárost nem háttérként, hanem élő szövetként kezeli.
Az írók nem elszakított, kanonizált alakok, hanem megelevenedő, velünk élő figurák: emberek, akik egykor ugyanazokon az utcákon és tereken jártak, amelyeken ma mi is. Szeretem elképzelni, ahogyan előttem, mellettem járnak, ahogyan teszik, amit mi is: élnek. Élvezem, hogy a foltos, sokszor szakadozott fotókról megismerhető világ újjáéled képzeletemben. Ahogyan mozgóképpé állnak össze közös múltunk szállingózó foszlányai. Talán ezért lehet, hogy számomra egy-egy könyv egyben időutazást is jelent; utazást a korba, ahonnan az írók, költők üzenete még ugyanolyan elevenen és impulzívan érkezik, mint ahogyan nagyapáink idejében. Magam előtt látom a zsúfolt, csörömpölő tuját, a cilinderes férfiakat és kalapos nőket, a Krisztina tér zsivajából élesen kihallatszó rikkancs fiú hangját, a kávéházi forgóajtón kitámolygó, már délben spicces zsurnalisztákat. Itt van előttem a Horvát-kertbe igyekvő forgatag, a Délibe szerencsét próbálni érkező megszeppent ifjú arca, a Philadelphia előtt bajuszát hetykén pödrő csendőr és a mellette cigarettázó taxisofőr füstölgése, miközben orromban érzem a kávéház ínycsiklandó illatát… Megelevenedik bennem az az egykori krisztinavárosi utca képe, hallom a moraját, itt járnak körülöttem az írók és költők, akiknek egyszer csak kortársa leszek, pedig csak elolvastam a könyvet és becsuktam a szemem.
Emellett a kötet legnagyobb erénye talán az arányérzéke. Nem akar mindent elmondani – helyette jól megválasztott jeleneteket kínál többek között Ady Endre, Babits Mihály, Gárdonyi Géza, Fekete István és még számos író életéből. Ezekből a részletekből azonban teljes világok épülnek fel. És ezek a világok különösen erősen sűrűsödnek a Budai Vár és Krisztinaváros körül.
A budavári fejezetek egyik legfinomabb tónusú alakja Tóth Árpád. A kötet nem elemzi túl, nem magyarázza – inkább hagyja, hogy a hely és a költészet egymásra vetüljön. A Vár itt nem díszlet, hanem létállapot. Egyfajta emelt perspektíva, ahonnan a világ egyszerre látszik közelről és távolról. A felidézett sorok – az alvó ház, a csillagok, az ablak – nem puszta idézetek, hanem atmoszférateremtő elemek. A költői látás és a fizikai tér szinte egymásba oldódik. A könyv egyik legnagyobb finomsága, hogy nem mondja ki didaktikusan, de érezteti: Tóth Árpád költészete aligha választható el ettől a környezettől. A Vár csendje, zártsága, különös időtlensége mintha beépült volna a „gáncstalan költő” verseibe.
Egészen más energiával telítődnek meg a kötet lapjai, amikor Kosztolányi Dezső krisztinavárosi világába lépünk. A Logodi utcai ház nemcsak lakóhely, hanem egy valóságos mikrokozmosz: családi tér, alkotói műhely és társasági színtér.
A szerző finoman, különös érzékenységgel építi fel a Kosztolányit körülvevő világot. Nem nagyívű életrajzi ívekkel dolgozik, hanem részletekkel: egy verandával, egy kerttel, egy kutyával, egy háztartási helyzettel, egy gesztussal. És ezekből a részletekből kirajzolódik egy rendkívül összetett személyiség. Kosztolányi itt egyszerre jelenik meg mint elegáns, tudatosan formált figura és mint esendő, túlzó, néha kifejezetten emberi alak. A legendás udvariasság – „a tapintatlanság a legnagyobb bűn” – nem elvont erkölcsi tételként, hanem működés közben látható. A szerző észrevétlenül mutatja be, hogy a zsenialitás itt nem ihletpillanat, hanem életforma. Megjelennek a vendégek, a család, a város, az egész korszak, de a történelem nem külön fejezet, hanem beszivárog az életbe – ahogyan a valóságban is. Az utca sem pusztán közlekedési tengely, hanem történetek hordozója. A ház nem csupán épület, hanem emlékezet. Ez a szemlélet különösen értékes egy olyan városrész esetében, ahol a múlt rétegei gyakran láthatatlanul fedik egymást.
Gábor László könyve ezekhez a rétegekhez ad kulcsot. Nem irodalmi turistakalauz, mégis használható úgy is; nem irodalomtörténet, mégis pontos és hiteles; nem memoár, mégis személyes. Ez a műfaji „köztes tér” teszi igazán különlegessé és élővé a könyvet.
