„S remélem, testem is majd e földbe süpped el” - ma 80 éve gyilkolták meg Radnóti Miklóst

A Kozocsa Sándor által szerkesztett Irodalomtörténet című folyóiratban még megjelent 1944-ben megjelent egy cikk, amely arról ad hírt a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak jegyzőkönyvének közlésével, hogy:

A választmány a titkár és a szerkesztő ajánlatára új tagul veszi fel dr. Radnóti Miklóst, s meghallgatja a pénztáros jelentését, amely szerint a folyóirat megjelenése a papír-és a nyomdaárak emelkedése mellett is biztosítva van. A választmányi ülés után az elnök megnyitja a felolvasó ülést.

Ekkor még senki sem tudhatta, hogy az új tag az év végén már nem lesz az élők sorában, mert egy "tarkólövéssel" végzik ki származása miatt.

Az indexre tett zsidó írók újabb listája – harsogják a napilapok rikkancsai, hivatkozva a Belügyi Közlönyben 1944. július 2-án megjelent 11.300/1944. számú miniszterelnöki határozatra, amely „a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők műveinek a közforgalomból való kivonása” tárgyában született, s amely visszautalva a "magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában" kibocsátott 10.800/1944. M. E. számú rendelet 7. §-ában foglalt felhatalmazás alapján a következő zsidó szerzők műveinek a közforgalomból való kivonását rendeli el

Ezen a neves magyar és külföldi művészeket felvonultató listán már ott szerepelt Radnóti Miklós is. Igaz, nem egyedül, hiszen ekkor indexálták többek között Heltai Jenőt, Zelk Zoltánt, Déri Tibort, Heinrich Heinét és Marcell Proustot is…

Aki az L, 236.századból Radnóti Miklósról hírt tud, kérik, jelentkezzék a Rádió igazgatóságánál, VIII. Sándor utca 3—7. szám.

- írta a Népszava, 1945. március 16-i lapszáma. Egészen 1945 nyaráig reménykedtek sokan, hogy talán mégis él...

A Vajda János Társaság újra megalakult. Ebben a társaságban láttam utoljára, versét szavalta, Radnóti Miklóst. Itt láttam, elnökösködött, Szerb Antalt. Sárközi-verset Ascher Oszkár szavalt. Ez volt a magyar irodalom egyik üldözött részének melegágya. Otthon volt ez, rejtekhely. Itt írók és közönség még akkor is az irodalomról, a versről beszéltek, amikor magánéletükben már alig akadt erre idő. Később, hogy ez is megszűnt, csak másról esett szó . . Tavaly március végén. „Nekem a nemzet sorsa fáj leginkább"— mondta Radnóti — „nem tudhatjuk, Mohácsnál nem veszett-e kevesebb?” Ezzel elment. A munkatáborba. Szerb Antallal már a munkatáborban beszéltem, pattanó, puskagolyó mondatokban: — „Egyenruhában menj a szüleimhez. Úgy biztosan beengednek — mondta. — Vidd ezeket az iratokat. Hogy nem lehet gépírást eltüntetni? Akkor radírozd. De szépen.” Rebbenés nélkül mondta ki a közhelyet: „Életkérdésről van szó!" Halász Gábor visszahúzódva várt: „A keresztlevél záradékát próbáljátok kivenni.“ Sárközi polgári személyi lapját nyújtotta. Ilyesformán éltek: írás, irodalom? Nem, nem pusztult el teljesen. Radnóti verseket küldött haza, Halász a légitámadás kényszerű munkaszünetében a kiszáradt városligeti tó hidja alatt a Hermann és Dorotheáról értekezett. Levélben. A Vajda János Társaság utolsó két éve bevezető volt mindehhez. Ide szorult, itt vívta meg végső harcát az az írói csoport, amelyet a hivatalos Magyarország kivetett, kitagadott. Költők módján versekkel verekedett… „szorítva könyvem keblemre, nevetve nézek ellenemre." Ez a megfontolásokon, racionalizmuson felül emelkedő szép reménytelenség tartotta őket egyenesen. Ez adott nagyobb visszhangot a Vajda János Társaságban a gondolatoknak, az előadott verseknek; ez töltötte meg mélyebb tartalommal a társaságot. A Társaság légkörében a vers mindig, célbatalált. Ez kevésbé baljóslatú mindennapok idején elképzelhetetlen. A Társaság vezetői érezhették: nemcsak verseket őriznek lelkek által, hanem lelkeket versekkel. Így élt, dolgozott a társaság, hová kitűnő nevek, ragyogó elmék sereglettek össze. Mivel jellemeztem? Szerette a verset azért is, mert verse szerette Magyarországot európai fekvéséért, a magyarságot emberségéért. Mindez üldözést és kötelességet jelentett. A Társaság nevelt és megtartott, az irodalomnak és az irodalommal. E kettőnek szép egyensúlya az, ami legszebb eredménye volt háborús éveinek. Mi támasztotta fel a Vajda János Társaságot? A halottai. Ezeket gyászolta vasárnapi első, felszabadult ülésén. Utolsó elnökét, Szilágyi Sándort a nyilasok ölték meg. Halász Gábor, Sárközi György, Szerb Antal . . . idézzük fel újra a sorsukat? Vagy Mohácsi Jenőét? Szilágyi Sándorról Erdődy Elek, Halász Gáborról Tolnai Gábor, Sárköziről Fodor József, Szerb Antalról Devecseri Gábor, Mohácsi Jenőről Wagner Lilla beszélt. Major Tamás, Pécsi Blanka, Ascher Oszkár, Bánki Zsuzsa, Demján Éva szavaltak. Rubinyi Mózes új elnök, Rédey Tivadar volt elnök és Passuth László beszélnek a Társaság múltjáról és jövőjéről.

- írta a Képes Világ újság hasábjain 1945. június 9-én Lengyel Balázs (1918-2007).

Költő a tömegsírban. Amit hangosan ki nem mond. . ja, de egyre fogyó reménnyel éreztünk, bizonyság lett: Radnóti Miklós min él. Egy dunántúli tömegsírban találták meg a költő holttestét, ott feküdt bolt társai között, hogy holtában is hirdesse, amit életében szüntelenül hirdetett: a fasizmus barbár sárgái. De sok gyászos szimbólum hirdetheti rólunk Horthyék, Szálasiék országpuszta dúlását! Ha azt mondjuk, „felrobbantott híd’, ha azt, hogy „felperzselt falvak”, vagy azt, hogy ,,kiégett otthonok’’, azt is mamijuk, hogy: ellenforradalom, azt is, hogy: fasizmus. S most már, ha azt mondjuk, hogy „költő a tömegsírban”, akkor is az emberiség történelmének legnagyobb szégyenéről, a fasizmusról szólunk. A költőt, akit hitves és barátok már egyre kialvóbb reménnyel vártak haza, ott fekszik az abdai tömegsírban. Nemsokára Budapestre hozzák, ahol méltó gyász fogadja a magyar nyelv e gyöngéd mívesét. De díszsírhelyének hantja is az abdai tömegsírt hirdeti majd, a fasizmus gyalázatát is örökkön.

– írta meg 1946. augusztus 13-án Zelk Zoltán a Szabadságban.

Radnóti Miklósföldi maradványait szerdán délután félháromkor helyezik örök nyugalomra a Kerepesi-temetőben.

1946. augusztus 14-én írták meg a szomorú hírt az országos lapok.

‍

Mi pedig rá emlékezünk halálának 80. évfordulóján. S a magyar irodalomtörténet legszebb hazaszeretetről szóló versét ajánljuk olvasóink figyelmébe:

‍

‍