Ön már látta eredeti mozgóképen bohóckodni Kosztolányi Dezsőt? Itt az ideje!
Kosztolányi Dezső (1885-1936) néhány év pesti élet után költözött át a Duna bal partjára, Budára. Itt három helyen is lakott. Ebből két lakása – köztük a család végleges otthona – a Krisztinavárosban volt. Itt a vár alatti földszintes házukban készült a cikkben szereplő korabeli felvétel.
Örült a lakásnak, mert mindig Budára vágyott.
– írta Kosztolányiról felesége, Harmos Ilona (1885-1967), írói álnevén Görög Ilona.
A pesti „bolyongás” után a mai Bartók Béla útra (akkor még Fehérvári út 15., később Horthy Miklós út) költöztek át színésznő feleségével. E rövid kitérőt követően, gyermekük születése után és okán költöztek át a Krisztinavárosba, a Logodi utcába. A Bartókon ugyanis egyrészről az ötödik emeleten laktak, ami meglehetősen kényelmetlennek bizonyult egy újszülöttel, másrészről fiúkkal, Ádámmal (1915-1980) már korántsem volt komfortos a kizárólag földszinti vízvételi lehetőség.
1916-tól éltek a krisztinavárosi Logodi utcában, ahol először az 1-es számú házba költöztek, de az a lakás meg sajnos vizesnek bizonyult. Így a család átköltözött a Tábor utca és a Logodi utca sarkán álló kertes házba.
Nem messzire. A Logodi utca 21- be, a Tábor utca sarkán, Tábor utca 12-es bejárattal találunk egy másik ódon kis házat, négy aprócska hajópadlós szobával, villany, gáz nélkül. De legalább fürdőszoba van benne.
- írta visszaemlékezésében felesége.
De néhány év után a hitelből vásárolt ház kicsinek, kényelmetlennek bizonyult elsősorban a megszaporodott számú könyvek miatt. Ma már kissé furán hangzik, de írók, költők esetében sokszor volt oka a költözésnek a könyvtár bővülése. Ezért a család úgy dönt, hogy a kert kárára bővíti a házat.
Építkezni fogunk. Két nagy szobával s egy személyzeti szobával lesz többünk, jókora terasz és hall is jut, csak persze, a kert lesz sokkal kisebb. (…) A nyár építkezéssel telik, magam hordom lovaskocsival a Dunapartról a homokot, kavicsot, telepről a márványkockákat, ágyunk úgyszólván az utcán áll, állványok között, úgy alszunk, féljem maga megy Fótra, hogy kiválassza és megrendelje a hall magyaros-virágos piros bútorait, vagy harmincezer pengőt ráköltünk, de minden nagyon szép. Akadtak túlzók, akik azt mondogatták, hogy ez a legszebb otthon Budapesten…
Kosztolányi pedig jóval később, 1932-ben így írt A mi házunk című versében otthonukról.
Az ablakunk egy más világra nyílik,
nincs benne nappal és nincs benne éj.
Ajtót nyitunk s egyszerre ott az örvény,
lábunk alatt tizölnyi meredély.
Egyik szobából a másika bolygunk,
hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt,
hallunk kacajt is és meredten állunk -
dobog a szívünk - nem tudjuk, mi volt.
A nevetésnek rég nem örülünk már
és a siráson sirnunk nem szabad.
Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk,
szájunkon higgadt, betanult szavak.
Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,
fonákra fordult mindegyik kilincs.
Elment az élet innen - mit keressük? -
nincs, ami van és van az, ami nincs.
Más szenved attól, ami tépi-szúrja
s megfogja, ami ledöfi, a kést.
Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból
szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.
Ritkán beszélünk róla, úgy utáljuk
megvastagult, vartól dagadt sebünk.
Ki tudja, hogy milyen ház a mi házunk,
ki tartja számon, hogy mit szenvedünk?
Az pedig egészen hátborzongató, hogy Kosztolányi szinte váteszként énekelte meg 1933-ban a Hajnali részegség című versében Logodi utcai otthonuk későbbi – jóval a költő 1936-ban bekövetkező halála utáni – sorsát:
"A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla."
- melyet 1945. január 2-án ért egy kisebb bombatalálat, amely azonban elegendőnek bizonyult arra, hogy lebontásra ítéljék.
De nézzék csak az élettel teli udvarát a háznak, s nevessenek inkább a tréfálkozó, bohóckodó Kosztolányin és családtagjain, mintsem hogy keseregjünk! Íme!
A reformkori törekvések elbukását, ha úgy tetszik totális politikai csődjét mi sem jelzi jobban történelmi kilométerkőként, mint az 1848. március 15-i pesti forradalom kitörése. A reformjavaslatokat az asztalról lesöprő bécsi udvar nem érzékelte a valóságot, s hogy mekkora feszültség forr a magyar keblekben. Így, amikor a hatalom végletekig feszítette a húrt, a magyar nemzeti újjászületés szabadságvágya úgy fakadt ki és sepert végig az országon, mint ahogyan a természeti csapások szokták az útjukba álló dolgokat ledönteni: feltartóztathatatlanul. Ezt megelőzően és után azonban rengetegen raboskodtak a császári önkény miatt börtönökben. Cikkünkben azokat a hírességeket mutatjuk be, akik a Táncsics-börtönként elhíresült budavári „tömlöcben” ültek forradalmi nézeteik miatt. Ezért is a Petőfit megidéző parafrázis a címben: Kik érted ültek (!), szent világszabadság!
Szinte mindenki tudja, hogy a budai Vérmező, amely a Krisztinavárosban terül el a később magyar jakobinusoknak csúfolt Martinovics-mozgalomban résztvevők vesztőhelyeként kapta nevét. A császári titkosrendőrség által lefülelt Martinovics Ignácot és négy társát 1795. május 20-án fejezték le a budai Vérmezőn, illetve közel két hétre rá, június másodikán Őz Pált, valamint Szolártsik Sándort is ugyanitt és ugyanekkor fejezte le a hóhér. De mi volt a Vérmező a kivégzés előtt?
A 125 évvel ezelőtt született Márai Sándor (1900-1989) több mint másfél évtizeden át itt lakott a Mikó utca-Logodi utca sarokházban feleségével, Lolával (1899-1986). Szeptemberben neki is az a vers jutott eszébe, mint a magyarok többségének. Igen, Petőfi Sándor Szeptember végén című verse, ami már kisiskolásként szívünkbe hatol, s ott marad egész életünkben, az utolsó szeptemberig.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
