Nyolcvan éve ment el örökre „az elsodort író”, Szabó Dezső

A kolozsvári születésű író megítélése mindig ellentmondásos volt kíméletlen őszintesége és igazságkeresése miatt. Igaz, ma már tudjuk, mekkora elismerést jelent, hogy mind a kommunisták, mind a nyilasok halállistáján szerepelt egykor. Keveset beszélünk róla, pedig a XX.  század egyik legnagyobb hatású, magyar írójáról van szó, akit még hatalomra kerülő ellenfelei sem tudtak teljesen elhallgatni, már csak azért sem, mert a két világháború közötti magyar irodalmat képtelenség megérteni nélküle. 80 éve tragikus körülmények között halt meg az egykor ünnepelt sztáríró, aki a két világháború között élt magyar ifjúság kedvence volt.

Szabó Dezső egészen fiatalon, már egyetemista korában járt a „Filába”, ahol később törzsasztala volt. Állítólag ő hívta ide még 1913-ban át Ady Endrét is, aki szintén visszatérő vendége lett az Alagút utcai kávéháznak. De ide járt vele számos más író és művész mellett a Magyar Nemzet alapító-főszerkesztője, Pethő Sándor, vagy a politikus Bajcsy-Zsilinszky Endre, valamint az akkori főpolgármester, Ripka Ferenc is .

Noha Szabó Dezső túlnyomórészt a Városmajor utca 19. számú ház első emeletén élt egy polgári lakásban, ami egyébként akkor még az I. kerülethez tartozott, de ezer szállal kötődött a Várhoz. Itt lakott fiatalon egy lakásban Kodály Zoltánnal. Sőt, valamikor hozzájuk költözött a Hunfalvy utcai lakásukba - harmadik „kollégiumi” társként - az ekkortájt népdalgyűjtő utakat szervező, későbbi kritikus és filmesztéta, Balázs Béla (1884-1949) is. A Vároldal Víziváros felé néző ma már teljesen beépült, így ma el sem tudjuk képzelni milyen hatalmas egybefüggő rétekhez hasonló telkek voltak itt. A mai Szabó Ilonka utca 22-24. számú telkek egyetlen nagy területet alkottak és egészen a Hunfalvy utcáig, annak 15-ös házszámáig felnyúltak. A telek tulajdonosa egy Szeiff Berta nevű vénlány volt. A telken álló jókora földszintes ház szobáit a hölgy kiadta. 1905. majálisán így költözött ide Szabó Dezső, aki az innen kinyújtásnyira lévő, mai Toldy Gimnáziumban kezdett tanítani. Szabó ugyanis a magyar–francia szakos tanári diplomája átvétele után, kénytelen-kelletlen elbúcsúzott az Eötvös Collegium falaitól. A tanári pálya megkezdését azonban néhány hónap után félbeszakította, mivel állami ösztöndíjat kapott a párizsi Sorbonne-ra, ahol klasszikus és modern francia irodalmat tanult.

Ekkor már írt, méghozzá elég jól. Olyannyira, hogy három évtizeddel később, 1935-ben Björn Collinder (1894-1983), az Uppsalai Egyetem professzora irodalmi Nobel-díjra jelölte. Tehetségét soha senki sem vonta kétségbe, de nézeteit sokan és sokszor támadták.

Hogy milyen ember is lehetett Szabó Dezső, arról talán Fülep Lajos (1885-1970) művészettörténész, művészetfilozófus, kritikus írt a legplasztikusabban a Nyugatban - közvetlenül Az elsodort falu 1919-es megjelenése utáni - recenziójában.

Szabó Dezső szerelme az igazsághoz nem a tudós intellektuálisan szenvedélyes, platói szerelme, ő minden érzésével és indulatával, haragjával, mérgével és dühével, testének-lelkének minden búsulásával és fájdalmával szereti az igazságot egész az igazságtalanságig. De naivul is, ahogy csak gyermekek tudnak szeretni, imádattal és ahogy az örök ifjak, romantikus rajongással. És úgy is mondja ki az igazságot - vagy, ha jobban tetszik, a maga igaznak tartott véleményét, - mint a gyermekek: tekintet nélkül a fájdalomra, amit okozhat, olyan derűsen és természetesen árasztja szét, mint nézését nagy, ártatlan gyermek szeméből, vagy tekintet nélkül a fájdalomra, amit magának szerez, olyan megátalkodottan-elkeseredett dacosan, ahogy a gyermek száll szembe azzal, aki veri.

A háború alatt Szabó Dezső bujkálni kényszerült, mert mind az illegális kommunista ellenállók, mind a nyilas keretlegények halállistáján szerepelt. 1945. január 13-án, hatvanöt éves korában egy Rákóczi téri ház óvóhelyén halt meg, halálát feltehetően tüdőgyulladás okozta.

A József körút 31/A előtt álló házfelügyelőtől Szabó Dezső után érdeklődtem. Szó nélkül a vastag hó borította Rákóczi tér sarkán fekvő, szekrénydeszkákból összerótt koporsóra mutatott. Kérdésemre elmondta: a mester pár napja halt meg, valószínűleg tüdőgyulladásban. […] Az Üllői úton hazafelé menet a Csepregi u. 2.-ben lakó barátomat, Mistéth Endrét látogattam meg. Ott találtam Balogh Lajos barátomat is. Elmondtam, hogy Szabó Dezső meghalt, koporsója a Rákóczi téren, a havon fekszik. Elhatároztuk, hogy másnap reggel eltemetjük. Elérhető barátainkat még aznap értesítettük és másnap kora reggel elkezdtük ásni a sírt a Rákóczi téri elülső vaskerítés mögött középre. A fagyos földet csákányokkal is alig tudtuk feltörni. Délután 2 óra tájban lettünk készen. Lehettünk vagy 15-en. Akkor már Budát bombázták a felettünk szálldosó repülőgépek. A gyászszertartást Nagy Gyula református lelkész barátunk végezte.

- írta Arany Bálint (1901–1987) kisgazda politikus, Arany János leszármazottja, akit Rákosi Mátyásék néhány évvel később egy koncepciós perben életfogytiglanra, majd tizenkét évi fegyházra ítéltek.

Végül Szabó Dezső holttestét csak 1949. május 17-én exhumálták a térről, majd a Kerepesi temető 24. parcellájának 1. sorában, a 16. sírhelybe helyezték.

Méltatlan élete volt és a sírját is méltatlan hallgatás övezi. Jobbra-balra vagdalózott az igazságáért és ez lett a sorsa. Pedig zseniális ember volt és kiváló nyelvtehetség...! A század elején találkoztunk, barátok lettünk, a Várban közös lakásunk volt.

- mondta róla egykori barátja, Kodály Zoltán.

E sorok írója csak annyit tud végszóként írni amit sok évvel ezelőtt már lejegyzett "az elsodort író" kapcsán:

a próféták végül mind-mind megfeszülnek, s egyenként előzik meg együttes halálunk...

‍