Szerb Antal alakja ma már elválaszthatatlan attól a várostól, amelyet szenvedélyesen szeretett, és amelyről találóan jegyezte meg: „nincsen olyan része Budapestnek, ami a számomra ne volna az ifjúság.” Ez a személyes, nosztalgikus Budapest-élmény átszövi műveit, s a város nem egyszerűen díszletként, hanem élő szövetként jelenik meg írásaiban.
„Gimnazista koromban a sétálás volt a legfőbb szórakozásom. Vagy talán inkább a csavargás. Kamaszról lévén szó, ez a kifejezés találóbb. Pest minden városrészét külön-külön, szisztematikusan felfedeztem. Minden városrésznek, sőt minden utcarészletnek külön hangulati értéke volt számomra. Különben ma is éppúgy el tudok szórakozni a házakkal, mint akkoriban. Ebben nem öregedtem. A házak nekem nagyon sokat mondanak. Nekem olyanok, mint amilyen régebben a természet volt a költők számára, vagy az, amit ők természetnek neveztek. De legjobban mégis a budai várat szerettem. Régi utcáit sose untam meg. A régi dolgok akkor is jobban vonzottak, mint az újak.” – írta az Utas és holdvilágban.
Egy erősen asszimilálódott nagypolgári zsidó család gyermekeként indult, ám sorsa és szellemi útja korán a magyar és az európai kultúra metszéspontjába vezette. Keresztapja, Prohászka Ottokár, a korszak egyik meghatározó katolikus gondolkodója volt, s talán ennek is köszönhető, hogy a budapesti piaristákhoz került, ahol a kiváló költő és tanár, Sík Sándor formálta gondolkodását. A Piarista Gimnáziumban nem csupán kiváló tanulóként tűnt ki: az önképzőkör elnökeként, cserkészőrs-vezetőként és ifjú irodalmárként már ekkor megmutatkozott szervező- és alkotókedve. A jeles érettségi után – a kor történelmi kényszerei miatt – Grazban kezdte meg klasszika-filológiai tanulmányait, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán folytatta magyar–német–francia szakon. Tudományos érdeklődése már korán megmutatkozott: Kölcsey-tanulmányával és doktori értekezésével a magyar irodalomtörténet felé fordult, miközben párhuzamosan bontakozott ki írói pályája is. A Nyugat, a Napkelet és a Minerva hasábjain jelentek meg első művei.
Pályája sokszínűsége szinte példátlan: rövid ideig színházi rendezőként dolgozott a Belvárosi Színházban, majd tanár lett a Vas utcai felsőkereskedelmi iskolában. Közben Londonba jutott ösztöndíjjal, ahol az angol kultúra iránti rajongása tovább mélyült – ennek gyümölcse lett Az angol irodalom kistükre. Nem sokkal később megszülettek azok az összefoglaló művei is, amelyek máig meghatározzák a magyar irodalomtörténeti gondolkodást: a Magyar irodalom története és A világirodalom története. E kettős teljesítmény – az esszéista és a tudós egysége – ritka kivétel a magyar szellemi életben.
Mindeközben az irodalmi közélet is elismerte: 1935-ben Baumgarten-díjat kapott, a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, és a szegedi egyetem magántanára lett. Ám igazi halhatatlanságát mégis regényei alapozták meg. A Pendragon legenda (1934) ironikus, misztikus játék a műfajokkal, a Budapesti kalauz Marslakók számára (1935) pedig egyedülálló városesszé, amelyben Budapest egyszerre válik idegenné és bensőségessé. Csúcspontként pedig 1937-ben megszületett az Utas és holdvilág – egy generációs létregény, amely az identitás, az emlékezet és a szabadság kérdéseit vizsgálja, máig ható érvénnyel.
„Az ember leül egy padra a hölggyel, majd megfagy, csak a szíve fűti. Néha egy ápolt kiskutya felugrik kettejük közé a padra, érdeklődik, hogy meddig jutottak. Megnyugvással veszi tudomásul, hogy már elpattant az első csók, az a bizonyos nem is nagyon kellemes, mert az ember még egy kicsit fél a közvetlen következményektől (talán pofon), és a távoli következményektől (talán házasság), de mégis túl kell esni az első csókon, ha az ember el akar jutni a másodikig. Sok végzet indult itt útjára, Uram, és lent kézlegyintve kongott a Krisztina-temlpom bölcs harangja”, mely a Várból letekintve ma is jól látszik, bár tornyában a harang biztosan nem kongat minden elcsattanó csóknál.”
– írta Szerb a Bástya sétányról a Budapesti kalauz Marslakók számára című művében.
