A festő 1894. április 28-án született Battonyán, így születésnapja alkalmat ad arra, hogy bemutassuk a hazai art deco plakátművészet egyik legzseniálisabb képviselőjét.
Molnár C. Pál pályája korán kijelölődött: bár eredetileg gazdasági pályára szánták, már diákként megmutatkozó rajztehetsége végérvényesen a képzőművészet felé terelte. Nevében a C betűt a svájci-francia származású édesanya, Jeanne Contat iránt érzett tiszteletből tette vezeték- és keresztneve közé. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskola rajztanári szakán kezdte, majd később autodidakta módon fejlesztette magát Genfben és Párizsban, ahol a klasszikus mesterek és a modern irányzatok egyaránt hatottak rá. Művészetében a hagyomány és modernitás, realitás és képzelet, emberi és isteni harmonizál: festészetében a reneszánsz humánuma és az újklasszicizmus emberfölötti tisztasága, a szürrealizmus finom sejtelmessége és a lírai realizmus egyaránt jelen van. Ez a művészeti triász volt az, amely hozzájárult ahhoz, hogy sokan az egyházművészet megújítójaként ünnepelték, de mindamellett ugyanez volt az, amely miatt – Berény Róbert, Bottlik József, Irsai István mellett – a modernizmusból kiinduló hazai art deco plaktáművészet irányzatának egyik legjelesebb képviselőjét látták benne.
A francia fővárosból hazatérve a Belvedere Szalonban rendezték meg első hazai kiállítását, s ekkoriban lett tagja a KÚT-nak, vagyis a Képzőművészek Új Társaságának.
1926-ban a Giotto di Bondone azonos című alkotásának hatására festett Szent Ferenc a madaraknak prédikál című festményével ösztöndíjat nyert a római Collegium Hungaricumba. Az itt eltöltött három év alatt többek között Aba-Novák Vilmossal, Pátzay Pállal és Szőnyi Istvánnal együtt alkotott és inspirálódott.
A római Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként eltöltött évek különösen termékenynek bizonyultak. Az itáliai művészet – a trecento és quattrocento mestereinek világa – mély nyomot hagyott benne, miközben saját, könnyed, világos színvilágú festői nyelvét is ekkor alakította ki. Művészetének egyik legfontosabb törekvése a valóság és a képzelet határának feloldása volt: alakjai egyszerre földközeliek és emelkedettek, egyszerre emberiek és transzcendensek.
Az Est Lapok a két világháború közötti Magyarország egyik meghatározó médiabirodalma volt, amely „olyan tömegkommunikációs nagyhatalom” szerepét töltötte be, mint ma a televízió. Nemcsak az irodalom legnagyobb alakjainak biztosított fórumot, hanem a korszak vizuális kultúráját is formálta, különösen a modern, urbánus középosztály ízlésére hatva. „Ebben kulcsszerepet játszott Molnár C. Pál, aki 1926 és 1929 között naponta készített rajzokat a lap számára, Budapest életének finom, lírai megfigyeléseként.” – foglalta össze Molnár-C. Pál 1983-ban kiadott újságrajzai kapcsán P. Szűcs Anna, magyar művészettörténész.
A művész saját visszaemlékezése szerint a főszerkesztő, Miklós Andor (1910–1933) egy „egészen új rovat” létrehozását javasolta, amelyben „lírikus, nem riportszerű rajzokban” kellett követnie a főváros mindennapjait. Ezek a sokszor vicces, humoros tusrajzok egyszerre dokumentálták és értelmezték a korszak társadalmi világát: a „pestiek” életstílusát, divatját, érzelmeit és öniróniáját. A közönség „kedvtelve szemlélte önmagát”, felismerve saját gesztusait és gyengeségeit ebben a finoman ironikus vizuális tükörben.
Molnár C. Pál ceruzarajzai így nem pusztán illusztrációk voltak, hanem egy eltűnt világ érzékeny art deco stílusú lenyomatai. Budapest kávéházainak és szalonjainak figurái ma már a történelem elhalványult sziluettjei, de ezekben a képekben tovább élnek – egy olyan korszak emlékeként, amelyet „már-már elfelejtettünk volna”, ha a művész hagyatéka nem őrzi meg számunkra.
MCP – mert szignója után sokan csak így hívták és hívják – Budához való kötődése nem pusztán lakóhely általi adottság volt, hanem alkotótér is. Rá valóban jellemző Márai Sándornak tulajdonított azon mondás, mely szerint:
„Budán élni világnézet.”
A Gellérthegy oldalában álló villája nem csupán otthon, hanem szellemi alkotóműhely és találkozási pont volt, ahol a korszak művészi és értelmiségi világa is megfordult. Alapító tagja és kiállítója volt a Budai Művészek Egyesületének. A Gellérthegy barátságos és otthonos lankái, a város panorámája és a budai nyugalom mind hozzájárultak ahhoz a sajátos, meditatív atmoszférához, amely képeinek egyik meghatározó eleme lett. Az sem véletlen, hogy egyházi megbízásainak egy része is Budához kötődik: elég csak a Városmajori templom oltárképére vagy a Szent Anna-templom kupolájának Oltáriszentség-freskójára gondolnunk.
Molnár C. Pál művészetének jelentősége több rétegben ragadható meg. Egyrészt a korszerű egyházművészet egyik úttörője volt: merész, mégis közvetlen ábrázolásmódjával a szenteket közelebb hozta az emberekhez, emberi arcot adva a transzcendensnek, valóságba öltöztetve a szakrálist. Másrészt grafikusként és illusztrátorként is maradandót alkotott: fametszetei és plakátjai nemzetközi elismerést hoztak számára. Mindezek mellett festőként egy olyan sajátos lírai, ugyanakkor játékos nyelvezetet, harmonikus világot teremtett, amely a 20. század sokszor tragikus kimenetelű viharai közepette is az időtlenség felé mutatott.
A történelem nem bánt vele kesztyűs kézzel: a háború után „egyházi festőként” háttérbe szorították, és hosszú időre kiszorult a kommunisták által „kanonizált” művészeti életből. Alkotói energiája mégsem tört meg: tovább dolgozott, tanított, írt, és megőrizte sajátos, belső, a polgárokra oly jellemző szabadságát. Későbbi elismerései és kitüntetései már csak részben tudták jóvátenni ezt a „megtűrt” mellőzést, ám életműve idővel visszanyerte méltó helyét.
Halála után Ménesi úti otthona emlékmúzeummá vált, ahol nemcsak művei, hanem személyes tárgyai is közelebb hozzák az alkotót. Ez a hely – a Gellérthegy oldalában – ma is őrzi azt a csendes, elmélyült világot, amelyből Molnár C. Pál művészete táplálkozott.
