A festő 1894. április 28-án született Battonyán, így születésnapja alkalmat ad arra, hogy bemutassuk a hazai art deco plakátművészet egyik legzseniálisabb képviselőjét.
Molnár C. Pál pályája korán kijelölődött: bár eredetileg gazdasági pályára szánták, már diákként megmutatkozó rajztehetsége végérvényesen a művészet felé terelte. Nevében a C betűt a svájci-francia származású édesanya, Jeanne Contat iránt érzett tiszteletből tette vezeték- és keresztneve közé. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskola rajztanári szakán kezdte, majd később autodidakta módon fejlesztette magát Genfben és Párizsban, ahol a klasszikus mesterek és a modern irányzatok egyaránt hatottak rá. Művészetében a hagyomány és modernitás, realitás és képzelet, emberi és isteni harmonizál: festészetében a reneszánsz humánuma és az újklasszicizmus emberfölötti tisztasága, a szürrealizmus finom sejtelmessége és a lírai realizmus egyaránt jelen van. Ez a művészeti triász volt az, amely hozzájárult ahhoz, hogy sokan az egyházművészet megújítójaként ünnepelték, de mindamellett ugyanez volt az, amely – Berény Róbert, Bottlik József, Irsai István mellett – a modernizmusból kiinduló hazai art deco plaktáművészet irányzatának képviselőjét látták benne.
A francia fővárosból hazatérve a Belvedere Szalonban rendezték meg első hazai kiállítását, s ekkoriban lett tagja a KÚT-nak, vagyis a Képzőművészek Új Társaságának.
1926-ban a Giotto di Bondone azonos című alkotásának hatására festett Szent Ferenc a madaraknak prédikál című festményével ösztöndíjat nyert a római Collegium Hungaricumba. Az itt eltöltött három év alatt többek között Aba-Novák Vilmossal, Pátzay Pállal és Szőnyi Istvánnal együtt alkotott és inspirálódott.
A római Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként eltöltött évek különösen termékenynek bizonyultak. Az itáliai művészet – a trecento és quattrocento mestereinek világa – mély nyomot hagyott benne, miközben saját, könnyed, világos színvilágú festői nyelvét is ekkor alakította ki. Művészetének egyik legfontosabb törekvése a valóság és a képzelet határának feloldása volt: alakjai egyszerre földközeliek és emelkedettek, egyszerre emberiek és transzcendensek.
Az Est Lapok a két világháború közötti Magyarország egyik meghatározó médiabirodalma volt, amely „olyan tömegkommunikációs nagyhatalom” szerepét töltötte be, mint ma a televízió. Nemcsak az irodalom legnagyobb alakjainak biztosított fórumot, hanem a korszak vizuális kultúráját is formálta, különösen a modern, urbánus középosztály ízlésére hatva. Ebben kulcsszerepet játszott Molnár C. Pál, aki 1926 és 1929 között naponta készített rajzokat a lap számára, Budapest életének finom, lírai megfigyeléseként. Foglalta össze Molnár-C. Pál 1983-ban kiadott újságrajzai kapcsán P. Szűcs Anna, magyar művészettörténész.
A művész saját visszaemlékezése szerint a főszerkesztő egy „egészen új rovat” létrehozását javasolta, amelyben „lírikus, nem riportszerű rajzokban” kellett követnie a főváros mindennapjait. Ezek a tusrajzok egyszerre dokumentálták és értelmezték a korszak társadalmi világát: a „pestiek” életstílusát, divatját, érzelmeit és öniróniáját. A közönség „kedvtelve szemlélte önmagát”, felismerve saját gesztusait és gyengeségeit ebben a finoman ironikus vizuális tükörben.
Molnár C. Pál ceruzarajzai így nem pusztán illusztrációk voltak, hanem egy eltűnt világ érzékeny art deco stílusú lenyomatai. Budapest kávéházainak és szalonjainak figurái ma már történelem sziluettjei, de ezekben a képekben tovább élnek – egy olyan korszak emlékeként, amelyet „már-már elfelejtettünk volna”, ha a művész hagyatéka nem őrzi meg számunkra.
MCP – mert szignója után sokan csak így hívták és hívják – Budához való kötődése nem pusztán lakóhely általi adottság volt, hanem alkotótér is. Rá valóban jellemző Márai Sándor azon mondása, mely szerint:
Budán élni világnézet.
A Gellérthegy oldalában álló villája nem csupán otthon, hanem szellemi alkotóműhely és találkozási pont volt, ahol a korszak művészi és értelmiségi világa is megfordult. Alapító tagja és kiállítója volt a Budai Művészek Egyesületének. A Gellérthegy barátságos és otthonos lankái, a város panorámája és a budai nyugalom mind hozzájárultak ahhoz a sajátos, meditatív atmoszférához, amely képeinek egyik meghatározó eleme lett. Az sem véletlen, hogy egyházi megbízásainak egy része is Budához kötődik: a Városmajori templom oltárképére vagy a Szent Anna-templom kupolájának Oltáriszentség-freskójára.
Molnár C. Pál művészetének jelentősége több rétegben ragadható meg. Egyrészt a korszerű egyházművészet egyik úttörője volt: merész, mégis közvetlen ábrázolásmódjával a szenteket közelebb hozta az emberekhez, emberi arcot adva a transzcendensnek, valóságba öltöztetve a szakrálist. Másrészt grafikusként és illusztrátorként is maradandót alkotott: fametszetei és plakátjai nemzetközi elismerést hoztak számára. Mindezek mellett festőként egy olyan saját lírai nyelvezetet, harmonikus világot teremtett, amely a 20. század sokszor tragikus kimenetelű viharai közepette is az időtlenség felé mutatott.
A történelem nem bánt vele kesztyűs kézzel: a háború után „egyházi festőként” háttérbe szorították, és hosszú időre kiszorult a kommunisták által „kanonizált” művészeti életből. Alkotói energiája mégsem tört meg: tovább dolgozott, tanított, írt, és megőrizte sajátos, belső, a polgárokra oly jellemzős szabadságát. Későbbi elismerései és kitüntetései már csak részben tudták jóvátenni ezt a mellőzést, ám életműve idővel visszanyerte méltó helyét.
Halála után Ménesi úti otthona emlékmúzeummá vált, ahol nemcsak művei, hanem személyes tárgyai is közelebb hozzák az alkotót. Ez a hely – a Gellérthegy oldalában – ma is őrzi azt a csendes, elmélyült világot, amelyből Molnár C. Pál művészete táplálkozott.
