Itt három helyen is lakott. Ebből két lakása – köztük a család végleges otthona – a Krisztinavárosban volt.
„Örült a lakásnak, mert mindig Budára vágyott.”
– írta Harmos Ilona (1885-1967), Kosztolányiról felesége.
A pesti „bolyongás” után a mai Bartók Béla útra (akkor még Fehérvári út 15., később Horthy Miklós út) költöztek át színésznő feleségével. Innen költöztek át a Krisztinavárosba, a Logodi utca 1. számú házba albérletbe, az alagút fölötti Splarits-Boldini házba időközben megszületett fiúkkal, Ádámmal (1915-1980).
1916-tól éltek itt a Logodi utcában, igaz később a Tábor utca és a Logodi utca sarkán álló hitelből megvásárolt kertes házban.
Nem messzire. A Logodi utca 21- be, a Tábor utca sarkán, Tábor utca 12-es bejárattal találunk egy másik ódon kis házat, négy aprócska hajópadlós szobával, villany, gáz nélkül. De legalább fürdőszoba van benne.
– írta visszaemlékezésében Harmos Ilona.
De néhány év után a hitelből vásárolt ház kicsinek bizonyult elsősorban a megszaporodott számú könyvek miatt. Ma már kissé furán hangzik, de írók, költők esetében sokszor volt oka a költözésnek a könyvtár bővülése. Ezért a család úgy dönt, hogy a kert kárára bővíti a házat.
Építkezni fogunk. Két nagy szobával s egy személyzeti szobával lesz többünk, jókora terasz és hall is jut, csak persze, a kert lesz sokkal kisebb.
Kosztolányi szinte váteszként énekelte meg 1933-ban a Hajnali részegség című versében Logodi utcai otthonuk későbbi sorsát:
„A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.”
Kosztolányi időközben beteg lett, szájában daganat képződött. A költő három éves kálváriája, számtalan kínzóan fájdalmas műtéttel, sugárterápiával és szenvedéssel nem bizonyult elegendőnek, s 1936. november 3-án a Szent János Kórházban hunyt el. Még az év decemberében a Nyugat egy egész számot szentelt emlékének, amellyel az ekkor már szintén beteg – kórházak és szanatóriumok árnyékában élő- Babits elégtételt próbált adni egykori barátjának és kollegájának.
Az egykori Kosztolányi-házat végül 1945. január 2-án bombatalálat érte, így 1946-ban lebontásra ítélték. Mi pedig születésnapján egy 1917-es versével idézzük meg a költő halhatatlanságát.
Boldog, Szomorú dal
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerű, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy, jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
s már nem vagyok otthon az égben.
