A japán díszcseresznyefáinak virágzása valódi zarándokhellyé tette a budai Várnegyed délnyugati várfalán elhelyezkedő Tóth Árpád sétányt. Könnyű megközelíthetőség, pazar panoráma és hamisítatlan tavaszi zsongás várja azokat, akiknek fürdőzni támad kedvük az áprilisi napsütésben. Vagy csak megállni egy pillanatra. Ahogy Tóth Árpád tette azt 100 évvel ezelőtt.
„Az ember leül egy padra a hölggyel, majd megfagy, csak a szíve fűti. Néha egy ápolt kiskutya felugrik kettejük közé a padra, érdeklődik, hogy meddig jutottak. Megnyugvással veszi tudomásul, hogy már elpattant az első csók, az a bizonyos nem is nagyon kellemes, mert az ember még egy kicsit fél a közvetlen következményektől (talán pofon), és a távoli következményektől (talán házasság), de mégis túl kell esni az első csókon, ha az ember el akar jutni a másodikig. Sok végzet indult itt útjára, Uram, és lent kézlegyintve kongott a Krisztina-temlpom bölcs harangja”, mely a Várból letekintve ma is jól látszik, bár tornyában a harang biztosan nem kongat minden elcsattanó csóknál.”
– folytatja Szerb a sétányról szóló szellemes írását.
A középkorban ezen a területen hadicélokat szolgáló sikátor volt. 1720-ban, két évtizeddel azután, hogy kiűzték a törököket, kettős fasort telepítettek. 1810 tájékán járható út fejlődött ki. Sétánnyá Buda visszafoglalásának 250. évfordulójára 1934-36-ban alakították át. A második világháború rombolásait követően helyreállítási munkálatokat végeztek, ekkor, 1960-as évek végén nyerte el mai formáját, 2005 és 2011 között pedig felújították. A japán cseresznyefákat csak 2006-ban és 2009-ben telepítették. A terület mai nevét a 20. század egyik legnagyobb magyar költőjéről, a közelben lakó Tóth Árpádról kapta, 1946-ban. Tóth Árpádot a Nyugat Ady Endre után a második legjelentősebb költőnek nevezte, költői világképének egysíkúsága viszont árnyalja ezt az értékelést. Művészetét az ember kielégíthetetlen vágyai, a fölfokozott magányérzet, a tétovaság, és melankólia hatja át.
