Kinek a kísértetével találkozhat a Budai Várban?

Magas hegy tetején régi Buda vára,

Merőn állva néz a ballagó Dunára,

Talán azért néz, hogy leszédüljön végre,

És a mélybe essék, a víz fenekére.

Jobb is lenne már őnéki ott a mélyben,

Sok gyászdolgot látott hosszu életében,

Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle,

Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?

Látta gonosz Zsigmond király idejében

Kont levágott fejét a hóhér kezében,

Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét,

S véle egyetemben sok jó társáiét.

Látta a hitszegő László király alatt,

Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt,

Szép Hunyadi László, fiatal levente,

Öt pallos-suhintás fejét leütötte.

Martinovicsot is látta négy társával

Összeölelkezni a véres halállal,

Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét

S lemetszett fejeik rémes fehérségét.

Hát ezután ki lát?... elgondolom olykor:

Ki tudja, hátha most énrajtam van a sor?

Talán engem is, mint őket, lefejeznek -

Ha meghalok, hazám, teérted halok meg.

Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel,

Mert találkoztok a megöltek lelkével,

Hónok alatt tartják levágott fejöket,

Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet.

Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piacán

Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát,

Martinovics pedig társaival együtt

Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt.

Vérmező, vérmező! nagyon megszomjaztál,

Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál,

A sok jó igazi magyar vért megivád,

S német csaplár adta neked ez áldomást.

Vendégül fogadtuk hozzánk a németet,

Hanem a vendégből csakhamar gazda lett,

S hej be rosszul, hej be csúful gazdálkodott,

Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot.

Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai,

Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai,

Ezek és több mások összeszövetkeznek,

Széttörni rabláncát a magyar nemzetnek;

Összeszövetkeztek élet és halálra,

Szabadságot hozni a magyar hazára,

A magyar hazának elnyomott népére,

Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.

"Tovább is csak sóhajts, szép magyar nemzetem?

Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem!

Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet,

Legeslegkevésbbé pedig a németet.

Szabadítóidat mibennünk tekintsed,

Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset,

S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el,

Lemossuk a zsarnok tulajdon vérével!"

Az összeesküdtek így beszéltek bátran,

S haladtak naponként a titkos munkában,

Jaj de mielőtt a gyümölcs megért volna,

Egy istentelen kéz azt leszakította.

Elárulta őket egy rosz, egy gaz cudar,

Elfogdosták őket egymásután hamar,

S börtönbe vetették nehéz vasra verve,

Dugába dőlt a nagy hazamentés terve.

Csakhamar kihítták a börtönbül őket,

Bírák elé vitték kihallgatás végett.

És szólt a bíró: "nem maradtok életben,

Összeesküdtetek a szent haza ellen."

És ők így feleltek nagy rendíthetetlen:

"Nem a haza ellen, csak a király ellen!

Ha a király s haza egy uton nem járnak,

Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!"

Nagy és szent igazság! de ez igazságot

Még most is egészen ki nem mondhatjátok,

Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni,

Különben az ember vele magát sérti;

Annál kevesebbé volt még akkor szabad,

Tisztán és kereken mondani igazat...

Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik,

Már azért magáért a nyakukat szegik.

A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán

Mind az öt elvérzett egy nap egymásután.

A szegény magyarok leverve zokogtak,

A németek pedig gőgösen kacagtak.

Ők, az elitéltek, bátran léptek oda

A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra...

Május hónapja volt, hajnal volt az egen,

Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen.

Szabadságért elhullt dicső áldozatok,

Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok?

Hová temettek el? szent hamvaitokat

Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat?

Olyan sokáig volt átkozott nevetek,

Megemlíteni sem volt szabad bennetek,

De már annak vége... megadhatjuk a bért.

Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!

‍

Bizonyára sokan ismerik Petőfi Sándor Vármező c. versét. De hányan járnak a Budai Várban Hunyadi László vagy Kont István szellemét keresve? Esetleg szellemétől tartva?

A királyi tanács minden törvényes formaságot mellőzve ítélte el Hunyadi Lászlót fővesztésre gyilkosságért és felségárulásért. 1457. március 16-án Budán, a Szent György piacon (a mai Dísz tér) fejezték le, a legenda szerint a hóhér háromszor sújtott le rá pallosával, ám Hunyadi nem halt meg.

Hédervári Kont István magyar főúr Luxemburgi Zsigmonddal szemben a nápolyi trónkövetelő pártjára állt, Zsigmond király viszont leverte a délvidéki nemesek felkelését. Mikor Kont Istvánt és társait Budára hurcolták, a nemesek nem voltak hajlandóak üdvözölni az uralkodót. Kontot 30 ‒ más források szerint 31 ‒ társával egyetemben 1393-ban végezték ki a Szent György piacon.

Ugyan történelmi jelentőségük kisebb, de a Várnegyed haláleseteinek száma az évszázadok során hatalmasra duzzadt. A kísértethistóriák szempontjából elég megemlíteni a Vár alatti alagútrendszert, vagy közismertebb nevén Budavári Labirintust. Egy legenda szerint a budai pasák ide falaztatták be, vagy az alagútrendszer kútjaiba vetették megunt háremhölgyeiket. Bizonyíték erre nincs, de utóbbiban találtak női csontvázat is.

Az Úri utca 14. szám alatti  Stelczer-ház egykori lakói, gróf várkonyi és böősi Üchtritz-Amadé Emil és családja hosszú évekig két egymáshoz bilincselt csontvázról beszélt, amelyeket minden év augusztus 20-án, délután egy óra magasságában láttak az emeleti lépcsőről leereszkedni, majd átnyargalni a ház úgynevezett „elefántszobájának” mennyezetén. 

1943-ban aztán a ház alatti pincében egy kiszáradt, török kori kutat találtak, amelynek mélyén két csontváz feküdt egymáshoz láncolva. A mai napig homály fedi, kik lehettek ők, de miután a család misét celebráltatott az ismeretlen „lakótársak” lelki üdvéért, állítólag soha többé nem zavarták a házban élők nyugalmát.

A Várnegyed mai lakói manapság nem számolnak be kísértetek látogatásáról, de azért aki e sokat látott falak között sétál - akár éjjel, akár nappal -, emlékezzen meg egy percig, mi mindent élt már meg ez a történelmi helyszín.

‍