Virág Benedek (1752-1830) a magyar irodalom egyik első nagy mestere volt, aki – tudós pálos szerzetesként – az anyanyelvén nyiladozó korszak egyik nagy vezéregyénisége volt, s aki 1795-től egészen 1830. január 23-án bekövetkezett haláláig itt a Tabánban élt. A remeteköltő szerény, szegényes otthona költők, írók, tudósok zarándokhelye volt, az öreg papköltő egyetlen lakótársa egy mátyás szajkómadár volt. Halálának évfordulóján most róla emlékezünk meg.

Virág Benedek a Zala vármegyei Dióskálon élő jobbágycsaládból származott, azonban tehetségét hamar észrevették, így a nagykanizsai piaristáknál érettségizett, majd retorikát tanult Pesten, ahol 1775-ben be is lépett a Pálos szerzetesrendbe. Pécsi teológiai tanulmányai elvégzése és tanári pályája megkezdése után 1780-1794 között az egykori székesfehérvári pálos – ma ciszterci – gimnázium tanára lett. Itt lett kollegája a papköltő legjobb barátja egyik szerzetestársa, Ányos Pál (1756-1784), aki a magyar szentimentalizmus költészetének egyik legnagyobb alakja. De barátságot ápolt Bessenyei Györggyel, Batsányi Jánossal, Kazinczyval is. Lefordította Horatius összes versét, s az antik hatás az ő verseit is meghatározta. A horatiusi „carpe diem” nála az „élni siess” tartalmasabb gondolatára változott. S kétségtelenül a korszak magyar ódaköltészetének legnagyobb mestere volt. 1794-ben először a Batthyány család tanítójaként Pestre költözött, majd tüdőbetegsége miatt inkább felhagyott a tanítással, s végül Budára költözött. Élete utolsó éveiben puritán szerzetesként élt. Temetésén hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára.

 Hamvait 1938-ban, a tabáni temető felszámolásakor exhumálták, s a gellérthegyi Sziklakápolnába szállították.

Életében az volt a kívánsága, hogy a Kelen-hegyen – ma Gellért-hegy – temessék el, egy rövid ideig mint láthattuk itt is volt síremléke, de a történelem, a háború utáni Rákosi-korszak sajnos innen elsodorta. A hamvakat átszállították a Fiumei úti Nemzeti Sírkert művészparcellájába.

„Még látható az ütöttkopott kis sárga, egyemeletes ház a hegy lábánál, az egykori Szarvas-téren, ahol a fehér hajú és derűs lelkű Virágprofesszor úr élete végéig munkálkodott” – írta róla 1942-ben Jankovich Ferenc.

A háború végén pusztító ostrom alatt egykori Döbrentei utcai lakóházát – talán indokolatlanul – lebontották. Ma nevétr viseli a szomszédos épületben működő kulturális intézmény. a Virág Benedek Ház. Saly Noémi helytörténésznél olvashatjuk, hogy az épület 1777-ben ferences rendháznak épült, és 26 szerzetes lakott benne, akik aztán elköltöztek.

A költő arcképe alatt Virág Benedek hitvallása olvasható:

Születtem. Szerettem hazámat

s dolgoztam érte. Ez az én

életem története. Tegyetek ti

is így. Tanítsátok utódaitokat,

s ha azok is így teszik, akkor

Magyarország boldog lesz.

Kosztolányi Dezső a költő emlékéhez méltó, Ének Virág Benedekről című 1915-ben született versével zárjuk cikkünket:

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma,
a buta „modern technika” korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az aszú, édes őszben,
szívükbe hordták az örök szerelmet
s mindég holdfényben mondták, hogy: szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem – essős vízfestmény – Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján
és új boron, mikor habos a rámpás –
kapukulcs a kezemben, kézilámpás –
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni – az élet elröppen –
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza,
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.
Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a „szent öreg” élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor sem ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol ő lakott rég
s alázatosan és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigoru szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifju-ósdi lantos,
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A’ hazá-t, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s „Magyar Jövőnk”-ről vagy száz hexamétert.
Ő meg bólintott volna a homályon
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.

Zsinóros, régi atillát viselt még,
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt,
szobája, mint az agg papok szobája,
a szekrényében égettbor s gyümölcs volt:
és dícsérvén a Poézis hatalmát,
átnyujtott volna versemért egy almát.