Ma már kevesen emlékeznek rá, de az Korona Cukrászdában működött a Korona Pódium, amelynek Mikes Lilla (1924-2004) Jászai Mari-díjas magyar színésznő volt az alapítója és művészeti vezetője, s ahol számos művész – mint például Turay Ida, Rutkay Éva, Gobbi Hilda, Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre – mellett fellépett Mensáros László is. De többször szerepelt a szomszédos Várszínházban is, sőt az ő rendezésében mutatták be itt A mi kis városunk című darabot 1992-ben. Mensáros Lászlóra emlékezünk.
A zseniális színész a XX. század címmel előadott önálló estjein nem sokat beszélt saját magáról, pedig filmvászonra kívánkozik fordulatotokban, mélységekben és magasságokban gazdag élete…
Az 1926. január 26-án ferencvárosi polgárcsaládba született színésznek már az édesapja, Mensáros Zoltán is kötődött valamelyest a Budai Várhoz, ugyanis Habsburg József főherceg (1872-1962) egyik testőrtisztje volt. Fia, a budapesti Szent Benedek-rendi Katolikus Gimnáziumban érettségizett 1943-ban. A család 1945 januárjában a közeledő szovjet csapatok elől nyugatra menekült, azonban visszaszállították őket. A fiatal fiú először a Gerbeaud cukrászdában dolgozott, majd a Belvárosi Színházba ment kezdő színésznek. A háború után az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia, majd az Országos Színészegyesület Színészképző Iskola hallgatója volt. 1947-ben feleségül vette Juhász Juditot, három gyermekük született. 1949-ben osztályidegenként eltávolították a főiskoláról. Ezért megpróbált disszidálni, de a zöldhatáron elfogták és egy évre bebörtönözték. 1952. augusztus 1-jétől 1957 szeptemberéig a debreceni Csokonai Színház tagja volt, majd jóakarói közbenjárására folytathatta tanulmányait a főiskolán is. 1956-ban Debrecenben a városi Forradalmi Bizottmány tagja lett, ezért a szabadságharc leverése után Márianosztrára vitték, azalatt elvált feleségétől. Ezután segédmunkás, majd felszolgálóként dolgozott.
Mensáros Lászlónak este fellépése van a Korona Pódiumon, így egyetlen napra otthagyja Nyíregyházát és feljön Budapestre. Barcsay utcai lakásában kora délelőtt ülünk le beszélgetni. Az utcák deresek a januári hidegtől, bent meleg van, a lakás otthonos, mintha szerető kezek simogatnák a könyveket és ápolnák a növényeket. A könyvtár választékos, egy falrészt csak a kották foglalnak el. Kandalló, odább egy pianínó, az egyik bútoron agyagváza. Borsos Miklós-rajz, odább a falon barométer, még odább kereszt, vékony, légies korpusszal. Fotelokba süllyedünk, közöttünk hosszúkás dohányzóasztal, az asztalon márvány dobókocka, és márványtojás, néhány folyóirat, s mellettük nagyon esetlegesen kártyanaptár méretű szövetminták.
– kezdte a vele készített A tárgyalások bántóbbak voltak, mint a kihallgatások című 1990. januárjában készült interjúját Bertha Bulcsú.
– Mikor szabadultál?
– 1960 júliusában, azt hiszem 20-a volt. Hajnalban szálltam föl a buszra Márianosztrán. Levittek Szobra a vonathoz, aztán utaztam fel Pestre. Itt már a bátyám várt az állomáson.
– A nyári napfényen kívül maradt valami emléked erről a napról?
– Szédültem a mámortól. Nem tudom másképp meghatározni. A lábadozáshoz volt hasonló, amikor az ember betegségből lábadozik. Rengeteg mondanivalója volt az embernek, amit a végén aztán nem mondott el. Pár nap múlva jelentkeztem állásba. A Rutex vállalat Lónyai utcai raktárában segédmunkás lettem. Nem is tudom hogyan kerültem oda. Lent a pincében bálákat hordoztam, de inkább azok hordoztak engem. Patkányok között dolgoztunk, olyan emberekkel, akik a társadalom kivetettjei voltak, büntetett előéletűek, de egészen más ügyekből kifolyólag. Velem rendesek voltak, segítettek is nekem. És akceptálták, hogy a szabad időmben olvastam és verseket tanultam.
– Meddig tartott ez az állapot?
– Egy évig tartott. 1200 forint fizetést kaptam, és már nem bírtam. Bíztam abban, hogy valakinek eszébe jutok, és kapok egy színházi szerződést, de nem kaptam, úgyhogy végül is egy év múlva jelentkeztem pincérnek. Majdnem egy hónapig úgy dolgoztam, hogy 7-re mentem a raktárba, aztán délután mentem a margitszigeti Kaszinóba és ott éjszaka egyig dolgoztam. A raktárban Viszt Gyula bácsitól, felejthetetlen főnökömtől kaptam engedélyt, hogy egy órakor eljöhessek onnan, mert a Kaszinó kettőkor vagy háromkor nyitott. Fizikailag aztán ezt nem bírtam, és lemondtam a Lónyai utcai raktár dolgot. Pincér voltam a Kaszinóban és az akkori viszonyainkhoz képest elég jól kerestem. Nagyon szerettem csinálni. Amikor ősszel végképp kiderült, hogy nincs szerződésem, megkértem a főnököt, hogy vigyen magával a Csilibe pincérnek. Akkor azt éppen negyedosztályúból átminősítették másodosztályúvá. A Csiliben dolgoztam egészen októberig, amikor Berényi Gábor telefonált, mert Szolnokon a Mesterházy Lajos-darab premierje előtt pár nappal megbetegedett egy színész. Aczélnak is telefonált, hogy bajban vannak, nem tudják megtartani a premiert, mit szólna hozzá, ha Mensárost szerződtetném? Én semmiről sem tudtam, ez a hátam mögött történt. Aczél azt mondta, hogy nem, mert a Mensáros tüntetően elment pincérnek, és sajnáltatja magát. Berényi mondta neki, hogy három gyermekem van, mire Aczél elcsodálkozott, és azt mondta, hogy nem is tudta, hogy nekem három gyermekem van. Így ítélkeztek az ember fölött, hallomás után, fogalmuk sem volt, hogy milyenek a körülményeim. Megkaptam az engedélyt és másnap délelőtt már föl is vittek az Aczélhoz, délután pedig utaztam le Szolnokra. Úgy jött ez, mint derült égből a villámcsapás, egyik pillanatról a másikra, de olyan a természetem, hogy azonnal átálltam az új helyzetre. Mintha misem történt volna, én másnap már próbáltam. Nem volt az, hogy jaj, bele kell jönnöm, a gátlásaim így is úgy is megvoltak, érzékenységem és az üldözési mániám már gyermekkoromban megvolt. Tehát nem különösebben izgattam magam. A szolnoki színház tagjaként szerepeltem három évig. Aztán utána szerződtem a Madáchhoz.
1964-től húsz éven át a Madách Színház tagja volt, ekkoriban vette feleségül Mikes Gabriellát, becenevén Killyt.
