„Fény, fény, napfoltok, illatozó színek,
szívem helyén – ahogy szokás – virág.
– Még most az egyszer mindent megbocsátok,
de ezután már javulj meg, világ!”
Kevés költemény tud ilyen tömören és ilyen derűsen beszélni a nyárról. A fény, az illatok és a virágzó természet képei mögött azonban ott húzódik egy mélyebb gondolat is: a megújulás lehetősége. Július első napján a költő még hajlandó megbocsátani a világnak – de csak azzal a feltétellel, hogy az végre jobbá válik. Ez az egyszerre játékos és komoly felszólítás semmit sem veszített érvényességéből.
Nemes Nagy Ágnesről méltatlanul keveset beszélünk, pedig a leghetehetségesebb magyar költőnők egyike, s a 20. századi magyar líra egyik legnagyobb alakja. 1922. január 3-án született Budapesten. Életének és pályájának számos fontos helyszíne kötődik Budához és az I. kerülethez. A nemesi származású ügyész apa és tanítónő édesanya gyermekeként 1939-ben a Baár–Madas Református Leánylíceumban érettségizett, majd a Pázmány Péter Királyi Tudományegyetemen – a mai Eötvös Loránd Tudományegyetemen – magyar–latin–művészettörténet szakon szerzett diplomát. Később, 1952 és 1957 között a Krisztinavárosban működő Petőfi Gimnáziumban tanított magyar és francia nyelvet, ahol diákjai nemcsak kivételes tudását, hanem személyiségének kisugárzását is életre szóló élményként őrizték meg.
Költői tehetsége már egészen fiatalon megmutatkozott. Általános iskolásként verseket és rövid esszéket írt, gimnazistaként pedig az önképzőkör pályázatain rendre elismerésekben részesült. A Baár–Madas évkönyve szerint költeményeiért pénzjutalmat is kapott, miközben a Magyar Lányok című folyóirat már 1936-ban beszámolt arról, hogy verseiből felolvasást tartott.
Egyetemistaként elküldte néhány versét Szerb Antalnak. A válaszlevél mára irodalomtörténeti dokumentummá vált. Az író 1941. augusztus 28-án ezt írta a fiatal költőnőnek:
„A versei jók, Maga tehetséges és egyáltalán nem érzek lelkiismeretfurdalást, ha arra biztatom, hogy folytassa…”
A biztatás prófétainak bizonyult. Nemes Nagy Ágnes első publikált verse éppen júliusban, 1943-ban jelent meg Nyári elégia címmel az Új Idők hasábjain, mellyen még érezhető a háború borzalma:
„Valami álmos, fulladt pára kábít
a kerten, házon, véren átkuszó.
S ha néha messze zajra rettenek fel,
már nem tudom: vihar, vagy – ágyuszó?”
A vészkorszakban férjével, Lengyel Balázzsal üldözötteket bújtattak a második világháború idején, emberségükért pedig évtizedekkel később mindketten megkapták a Világ Igaza kitüntetést. 1946-ban közösen alapították meg az Újhold című folyóiratot, amely a háború utáni magyar irodalom egyik legfontosabb szellemi műhelyévé vált, mielőtt 1948-ban betiltották.
Tanárként is maradandó nyomot hagyott. Egykori tanítványa, Tandori Dezső később így emlékezett rá:
„Azt hiszem, másodikban vette át osztályunk irodalmi »gondozását«, hamarosan nagy tisztelet övezte lényét, lendületét, tudását, rokonszenves indulatosságát, úgy az egész tanárnőt. […] negyedikesként már fel-feljárogattam hozzájuk, eleinte Balázs is volt, néha Mészöly, de vele inkább csavarogtunk, […] a Kékgolyó utcai lakásból vittem haza csudás könyveket, tapasztalatokat a költészetről, Ottlik-élményt (Cipivel ott találkoztam először), Rilke-verseket olvasott fel nekünk…”
