Többször beszélt arról, hogy célja a megszakadt hagyományok fonalának felvétele, illetve a helyi közösségek megerősítése. Bauer Esztert családi gyökerek és gyermekkori emlékek is kötik Budapest I. kerületéhez. Az egyik első fotó is itt, a Szent István-szobornál készült róla, a Szentháromság téren. Ma már felnőtt gyermeke is ide, a Dísz térre járt óvodába, a Naphegyre iskolába. Ő maga pedig közel egy évtizede Budavár kötelékében dolgozik. Vártematikus portálként Budavár kulturális életéről beszélgettünk vele legújabb interjúsorozatunk következő részében.
NagyonVár: Mesélne nekem a budavári kötődéséről?
Bauer Eszter: Az apai dédnagymamám – akit már nem ismerhettem –, a Fő utcában lakott, ott vészelték át az ostromot is a nagypapámmal. Kislánykoromban a keresztanyámhoz is sokat jártunk az Apród utcába, és augusztus 20-án gyakran innen, a Vár oldalából néztük a tűzijátékot. A Vár számomra mindig mesebeli hely volt, ahová élmény volt feljönni: a Mátyás-templomba, a Szent István-szoborhoz, vagy éppen a Hadtörténeti Múzeum ágyúihoz. Később a Mesterségek Ünnepe jelentett még számomra meghatározó vári élményt a sok gyönyörű portékával és a kézműves mesterekkel.
NagyonVár: Tavaly volt a Márai-emlékév. A magyar polgárság egyik legnagyobb írójának krisztinavárosi kötődése emblematikus, s egykori — az ostrom alatt elpusztult — lakhelyétől nem messze, a Tabánban végre sikerült állandó kiállítást szentelni Márai és felesége, Lola emlékének.
Bauer Eszter: A Virág Benedek Házban nyílt meg tavasszal a Márai Sándor Emlékkiállítás, az első magyarországi állandó Márai-tárlat, és ezzel egy régi álmunk valósult meg. Mondhatjuk azt is, hogy Márai hazatért Budára, amelyet Kassa után leginkább otthonának érzett. Különös szimbolikája van annak is, hogy a kiállítás éppen a „szent öreg” költőről, Virág Benedekről elnevezett házban kapott helyet. Nem véletlen, hogy az emlékév jelképe a gesztenyelevél lett, amelyet még emigrációjába is magával vitt a Mikó utcából.
„Mindig a költők csinálnak hazát a legelőből” – írja Márai a Föld, föld!… című művében, és számomra ez az emlékév egyik legfontosabb üzenete: a kultúra ma is képes közösséget teremteni. Márai életműve ma is élő és inspiráló, ezért is különösen fontos, hogy a Márai Budán kiállításban az I. kerülethez kötődő művészek is alkotásaikkal tisztelegtek előtte, és ezek az alkotások most a határainkon túlra is eljutottak. Számomra különösen fontos tapasztalat, hogy az itt élő művészeket – írókat, költőket, alkotókat – sikerült bevonni ebbe a közös gondolkodásba. „Más úgysem adott a költőknek Magyarországon semmit, mint néha egyik költő a másiknak egy almát.” És talán ez az „alma” – ez a szimbolikus gesztus – az, amit ma is tovább tudunk adni Budavárban.
NagyonVár: Mit jelent a polgári életérzés ma Budavárban?
Bauer Eszter: A polgári életérzést ma inkább egy szemléletnek mondanám, amely nyitottságot és egyfajta belső tartást is jelent. A múlt rétegei itt kézzelfoghatóan vannak jelen. Elég, ha a Mária Magdolna-toronyra gondolunk, amely középkori alapokon áll, túlélte a történelem viharait, a háború pusztítását, és azt is, hogy egy időben le akarták bontani. Talán ezért érzem úgy, hogy a polgári életérzés, amelyet Márai megfogalmazott, ma is felfedezhető – nem változatlan formában, hanem értékrendként, abban, ahogyan a hagyományhoz, a kultúrához és egymáshoz viszonyulunk. Budavár szimbolikus jelentősége messze túlmutat a kerület határain, nemcsak a helyben élők öröksége, hanem az egész nemzeté is. Azt gondolom, hogy aki itt él vagy itt dolgozik, kiváltságos helyzetben van – de ez a kiváltság egyben felelősség is. Márai gondolata ma is érvényes számomra, hiszen a minőség igénye nélkül nem érdemes a jövőről gondolkodni.
NagyonVár: És mi a helyzet a Budaváron kívüli budai identitással?
Bauer Eszter: A Víziváros, a Krisztinaváros, a Tabán, a Naphegy és a Gellérthegy mind más életérzést hordoz. Az ott élők néha még ma is nehezményezik, hogy minden a Várról szól, miközben minden városrésznek megvan a maga karaktere, amelyet fontos megőrizni. A Várban is érzékelhetők a turizmus terhei, ezért különösen fontos az egyensúly.
NagyonVár: Milyen kulturális örökséget szeretne átadni a ma Budavárban felnővő gyermekeknek és fiataloknak? Hogyan, milyen programokkal nyitnak a fiatalok felé?
Bauer Eszter: A legfontosabb a minőség. Az I. kerület esztétikája már önmagában nevelő hatású: egy gyereknap a Kapisztrán téren nem igényel külön díszleteket, de a Czakó utcai pályán is Budavár látképe előtt sportolhatnak a gyerekek. Itt nőnek fel, történelmi helyszínek között. A fiatalokat úgy tudjuk megszólítani, ha partnerként tekintünk rájuk, és lehetőséget adunk nekik az alkotásra is. Jó példa erre a Magyar Képzőművészeti Egyetemmel közösen, Borsos Miklós születésének 120. évfordulója alkalmából meghirdetett pályázatunk, amelyben a hallgatók saját műveikkel reflektálhatnak Borsos Miklós életművére. A kulturális örökség így nemcsak megőrizhető, hanem a következő nemzedék számára is élővé és személyessé tehető.
NagyonVár: Néprajzkutatóként mennyire tartja fontosnak az idősek történeteinek, a családi hagyományoknak a tudatos gyűjtését? Van-e törekvés az ostrom vagy ’56 ma még élő tanúinak megszólaltatására?
Bauer Eszter: Ez valóban az „utolsó óra”. Egy ilyen gyűjtéssel nagyon gazdag képet lehetne felrajzolni a kerület múltjáról. Az ilyen kezdeményezések pedig nemcsak a helyieket hozzák közelebb egymáshoz, hanem akár az innen elszármazottakat is vissza tudják hívni a történeteken keresztül.
NagyonVár: Van-e olyan hely a Várban, ahol különösen erősen érzi a „hely szellemét”?
Bauer Eszter: Több is van. Nagyon szeretem a Hilton melletti Iskola lépcsőt a faburkolatával; ott különös nyugalom van. Szintén kedves helyszín számomra a Vár déli sarkán, a Ferdinánd-kapun át a Tabánba levezető lépcső – ezek a le- és feljárók szerintem a Várhoz ugyanúgy hozzátartoznak. És a Hess András tér is ilyen hely, ahol a Chronica Hungarorum, az első Magyarországon nyomtatott könyv megjelent, így a magyar kultúra egyik kezdőpontjának is tekinthetjük. A Vörös Sün Ház pedig szintén ilyen szellemi hely, ahol ma a legendás Litea Könyvesbolt utódja működik.
NagyonVár: Ha egyetlen budavári hagyományt vagy szokást mentene át a jövő számára, melyiket választaná? Gondolok itt például arra, hogy háború előtt a Szent Jobb-körmenetek is ide tartoztak, itt a Várban tartották őket, amire ma már szinte senki sem emlékszik.
Bauer Eszter: Nagyon szeretném, ha ez a Buda Eliberata lehetne. Buda 1686-os visszavételének 340. évfordulójára idén szeptemberben emlékévet indítunk, és ez nagyszerű alkalmat ad a hagyományteremtésre. Buda visszavívása ugyanis nemcsak helyi, hanem nemzeti, sőt – a Szent Ligára gondolva – nemzetközi jelentőségű esemény volt. Erre az alkalomra minden évben a testvérvárosainkból várnánk díszvendéget, és emellett újraélesztjük a Könyvünnepet is a Kapisztrán téren.
NagyonVár: Melyik történelmi nőalak életútját tartja ma is különösen időszerűnek, és miért?
Bauer Eszter: Erzsébet királyné, Sisi alakja számomra itt, a Budavári Palota árnyékában mindig különösen aktuális. Nagyon szimpatikus az a „szíve szerint való” kötődése a magyarsághoz, az a fajta belső szabadság és érzékenység, amellyel a világot és az országot szemlélte. Ugyanilyen időszerűnek tartom Szilágyi Erzsébet alakját is, aki a nehéz történelmi helyzetekben mutatott helytállást.
NagyonVár: Ha egy este erejéig találkozhatna egy egykori budavári lakossal – legyen az király, író, polgár vagy egyszerű mesterember –, kit hívna meg beszélgetni, és miről kérdezné?
Bauer Eszter: Mátyás királlyal például szívesen sétálnék itt, a palota Oroszlános udvarán, és megkérdezném tőle, mi indította Buda és az egykori magyar királyság felvirágoztatására, de akár egy egykori tímárral is találkoznék a Tabánból, akit a bőr kikészítésének fortélyairól kérdeznék. Ha lehetne, még a Mélypincébe is elmennék álruhában, és hallgatnám Krúdy meséit és Márai okfejtéseit.
(A fotókat Bartyik Dániel készítette.)
