Életének és pályájának különös budai íve van: fiatal egyetemistaként Szerb Antal oldalán járta a Várnegyed utcáit, de Halász Gábor is mentora volt, alig több mint egy évtizeddel később pedig már ő tanította irodalomra a Petőfi Gimnázium diákjait – közöttük Tandori Dezsőt.
Nemes Nagy Ágnes 1922. január 3-án született Budapesten, és éppen harmincöt esztendővel ezelőtt, 1991. augusztus 23-án hagyta itt a földi világot. Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéíró volt, az Újhold alapítója, a modern magyar költészet egyik meghatározó alakja – nekünk, budaiaknak azonban még valami más is: a Várnegyed irodalmi emlékezetének egyik szereplője.
Életének két meghatározó irodalmi kapcsolata ugyanis szinte összeköti a háború előtti és utáni Buda két korszakát. Az egyik oldalon ott áll mestere, Szerb Antal, akivel hosszú sétákat tett a Várban és környékén, a másikon tanítványa, Tandori Dezső, akit néhány évvel később már ő vezetett be az irodalom világába a krisztinavárosi Petőfi Gimnáziumban.
„Arra biztatom, hogy folytassa!”
A Baár–Madas Református Leánylíceumban 1939-ben érettségiző Nemes Nagy Ágnes már gyermekkorában verseket írt. Tehetségére hamar felfigyeltek: az iskola 1937-es évkönyve szerint költeményeiért tíz pengő jutalomban részesült.
A Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin–művészettörténet szakos hallgatójaként azután vette a bátorságot, és verseit elküldte annak az írónak, akinek véleménye egy fiatal költő számára aligha lehetett közömbös: Szerb Antalnak.
A válasz 1941. augusztus 28-án érkezett.
„Kedves Kolléganő, bevallom, gyakran szoktam verseket kapni ismeretlentől és rendszerint nagy zavarban vagyok, hogy mit válaszoljak nekik. Annál nagyobb örömöm, hogy most végre egyszer őszintén és kertelés nélkül ezt írhatom: A versei jók, Maga tehetséges és egyáltalán nem érzek lelkiismeretfurdalást, ha arra biztatom, hogy folytassa…”
Szerb még hozzátette: ha egyszer el akar beszélgetni vele, örülni fog – és verseket is hozzon.
A levélből hamarosan személyes kapcsolat, majd sajátos mester–tanítványi barátság született. Szerb Antal nem pusztán biztatta a nála több mint húsz évvel fiatalabb költőt: beszélgettek irodalomról, művészetről, Budapestről – és mindenekelőtt sétáltak.
Ez az a pont, ahol Nemes Nagy Ágnes története szinte szó szerint beköltözik a budai Várba. Évtizedekkel később különös szeretettel és finom iróniával idézte fel egykori közös barangolásaikat: „Irodalmi barátságunk főleg sétákból állott. Ő szívesen járt, én nem, a sportok közül a járdogálást szerettem a legkevésbé, de hát hogy mertem volna szólni?” A fiatal költő olykor már alig állt a lábán – főleg, ha hiúságból „szép” cipőben indult el –, Szerb azonban fáradhatatlanul vezette tovább. Nem puszta városnézés volt ez, hanem afféle Kerényi Károly Stemma-köréhez hasonló peripatetikus irodalmi magánóra, amelynek tanterme maga Budavár lett.
Nemes Nagy visszaemlékezésében szinte megelevenedik előttünk az a háború előtti Buda, amelynek jelentős része néhány évvel később eltűnt:
„Sétálunk tehát. A Bástyasétány, a Víziváros, a Múzeumkert, a Tabán mind-mind újra bemutatkoztak nekem kalauzolása nyomán, mert hiszen, mint mondtam, mindent tudott, Budapestet is tudta könyv nélkül.” És a visszaemlékezésben sorra előkerül a Halászbástya, a Piarista-alagút, a Hadtörténeti Múzeum, a Kriszi, a Ruszwurm és így tovább.
És mindezek mögött:
„ez a díszlet úszott mellettünk kétoldalt, gesztenyefalombosan vagy havasan vagy füstösen, lent valahol a Duna, körös-körül a világháború.”
Aligha lehet ennél szebben összefoglalni Szerb Antal Budáját. Aki részt vett már a NagyonVár Szerb Antal-sétáin, annak különösen ismerős lehet ez a világ. Mi is éppen ezeket az utcákat járjuk: azt a Várnegyedet keressük, amely Szerb számára nem egyszerűen lakóhely vagy városrész volt, hanem ifjúságának belső térképe volt.
A történetnek azonban van egy szép budai folytatása. Nemes Nagy Ágnes túlélte a háborút. 1946-ban férjével, Lengyel Balázs (1918–2007) íróval, kritikussal és esszéistával közösen alapították meg az Újhold című folyóiratot, amely körül a háború utáni magyar irodalom egyik legfontosabb szellemi műhelye szerveződött. Házasságuk 1958-ban felbomlott, kapcsolatuk azonban nem szakadt meg: életük végéig szoros barátságban és szellemi közösségben maradtak, később pedig együtt élesztették újjá az Újhold hagyományát is. A kommunista kultúrpolitika azonban 1948-ban ellehetetlenítette a kezdeményezést, Nemes Nagy pedig hosszú időre kiszorult az irodalmi nyilvánosságból. És ekkor visszatért Budára. 1952 és 1957 között az I. kerületi Petőfi Gimnáziumban tanított magyart és franciát. A történet különös stafétaváltásnak tűnik. Az egykori fiatal költő, akit Szerb Antal vezetett végig a budai utcákon, alig több mint tíz évvel később már maga állt fiatalok előtt, és próbált átadni valamit abból a szellemi világból, amelynek ő is örököse lett. Tanítványai között pedig ott ült egy vékony, különös tehetségű fiú: Tandori Dezső. A későbbi Kossuth-díjas költő a Költészetregényben így emlékezett egykori tanárára:
„Azt hiszem, másodikban vette át osztályunk irodalmi »gondozását«, hamarosan nagy tisztelet övezte lényét, lendületét, tudását, rokonszenves indulatosságát…”
Kapcsolatuk ráadásul nem maradt az iskola falai között. Tandori később feljárt Nemes Nagyék Kékgolyó utcai lakásába, könyveket kapott tőlük, Rilkét hallgatott, és ott találkozott először Ottlik Gézával is. Így rajzolódik ki egy egészen különleges irodalmi láncolat: Szerb Antal – Nemes Nagy Ágnes – Tandori Dezső. Három egészen különböző alkotó, három nemzedék – és közöttük ott a közös földrajzi pont: Buda.
Nemes Nagy Ágnes 1991. augusztus 23-án, hatvankilenc éves korában halt meg. Harmincöt év telt el azóta, de talán éppen az ilyen évfordulók mutatják meg, milyen különös módon őrzi egy város azokat, akik valaha benne éltek. Ha ma végigsétálunk a Bástyasétányon, elmegyünk a Ruszwurm mellett, leereszkedünk a Vízivárosba, vagy a Krisztinaváros felé vesszük az irányt, ugyanabban a városi térben járunk, amely egykor Szerb Antal és Nemes Nagy Ágnes beszélgetéseinek díszlete volt. És ha továbbmegyünk a Petőfi Gimnázium felé, a történet folytatódik: ott már nem Szerb Antal magyarázott Nemes Nagynak, hanem Nemes Nagy Ágnes tanított egy következő nemzedéket.
Talán éppen ezért érdemes ma, halálának 35. évfordulóján nem csupán a nagy költőre emlékezni, hanem a budai Nemes Nagy Ágnesre is. Arra a fiatal lányra, aki kissé kényelmetlen szép cipőjében Szerb Antal után igyekezett a Vár utcáin – és arra a tanárnőre, aki évekkel később ugyanitt már maga mutatta meg másoknak, merre vezet az út az irodalomhoz.
