„Idegszálaival a szél” – ma lenne 95 éves Csoóri Sándor

Legszívesebben mindig verset írtam volna, mert Magyarországon, talán Bartókot kivéve, a legteljesebb emberi, lírai, történelmi jelenlét a tizenkilencedik és a huszadik században is a költészetben fejeződött ki. Az irányt, a jelleget a szenvedély hőfokát mindig a költők élete, műve mutatta.

- nyilatkozta Csoóri Sándor (1930-2016) Bertha Bulcsúnak (1935-1997) a Jelenkor 1976-ban megjelent 7-8. számában.

Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyban. A parasztcsaládból származó kétszeres Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas író és költő életútja meglehetősen rögös volt a szocializmus idején.

Elvégeztem a kötelező hat elemit, s utána következett volna minden, ahogy a sors rendeli: otthon maradok parasztnak. De 1942-ben az Országos Falusi Tehetségkutató Intézet összeszedett az országban - beleértve Észak-Erdélyt, Csallóközt is - vagy hatszáz parasztgyereket, akit ingyenes taníttatásra javasolt. Különféle szűrővizsgákon föntmaradva kerültem én is Pápára, a legutolsó próbatételre.

- mesélte az interjúban.

Végül a pápai református kollégiumban érettségizett, majd a Lenin Intézet vagy, ha úgy jobban tetszik, az ELTE Orosz Intézetében hallgatója lett orosz-történelem, marxizmus és műfordítás szakon. Betegsége miatt egy éven belül abbahagyta tanulmányait. Erről az időszakról így vallott a már említett interjúban:

Megbetegedtem és hosszabb szanatóriumi kezelés után hazakerültem Zámolyra. Olyan időszak volt ez, amikor a falura is iszonyúan nehéz esztendők szakadtak. A padláslesöprések időszaka ez. Minden tüskeszúrását a bőrömön éreztem. Akkor világosodott meg, lassan, fokozatosan, élményszerűen az a kettős helyzet, ami engem meghatároz. Már számon tartottak az Irodalmi Alapnál is, mint „fiatal tehetséget". Fiatal is voltam és paraszt származású is, tehát fölkarolásra méltó. Kaptam is az alaptól 750 forint havi ösztöndíjat, ami akkor gyönyörűségesen szép pénz volt. Ugyanaz az állam adta nekem őszintén s jóindulatúan ezt a támogatást, amelyik az apámtól mindent elvett. Teheneit, disznót, gabonát. Én abból a pénzből vettem a családnak kenyeret, amit az állam adott. Nemcsak kenyeret, még vetőmagot is. Tudathasadásos állapot. Egyetem helyett ezek az élmények voltak az én egyetemeim. Az oktatás így kezdődött: ötvenegy őszén, a hazaérkezésem napján anyám kiküldött az utcára: „Nézd meg, most jön hazafelé a konda." Néztem, néztem, de nem láttam semmit. „Nézd csak jobban" - mondta újra az anyám. Akkor se láttam. „Nem jól nézed" - válaszolta. A túlsó soron végre egy magányos anyadisznó tűnt föl. „Ez a konda, ha tudni akarod" — mondta anyám. - „Ennyi maradt belőle". Megtudtam azt is, hogy Nagy Örzse néniék azért hajtották ki, mert tegnapelőtt fialt és az éhes kismalacok véresre rágták a csöcseit. De hát miből lett volna tej, ha nem hagytak neki ennivalót. Az éhségtől úgy tántorgott hazafelé, mint egy alkoholista szajha. Így találkoztam én az események után a sarkaiból kiforgatott valósággal. Mérges vagyok magamra, hogy nem írtam meg ezeket az időket regényben. Ha ezekre az évekre gondolok, meg az én háborús élményeimre, meg az ötvenhatos drámára, az az érzésem, hogy idáig mi csak félig írtunk meg mindent. Nem arról van szó, hogy igazul vagy hazugul, hanem, hogy félig. Nem az igazság, hanem az igazság látomásos és bonyolult mélyrétegei hiányoznak.

Nagy bátorságról és őszinteségről tesz tanúbizonyságot, hogy a Rákosi-rezsimet sem kímélő első versei annak tombolása alatt jelentek meg 1953-ban. Majd egy évre rá jelent meg első verseskötetet Felröppen a madár címmel. 1954-től lett az Irodalmi Újság munkatársa, egy év múlva az Új Hang versrovatának a vezetője volt, majd a filmgyár dramaturgjaként dolgozott barátjával, Kósa Ferenccel (1936-2018) és Sára Sándorral (1933-2019). Ő írta a forgatókönyvét a Tízezer nap, az Ítélet, a Hószakadás, a Nincs idő, illetve a Földobott kő, a 80 huszár; valamint a Tüske a köröm alatt című filmeknek. 1963-ban jelent meg a Tudósítás a toronyból című korrajzként is kiváló szociográfiája. A rendszert bíráló magatartása miatt több folyóméternyi jelentés készült róla. A Kádár-korszakban szinte folyamatosan megfigyelt író a megvalósult szocializmus társadalmi igazságtalanságait kritizálta, leginkább balról. De a szívében hordozott paraszti értékrend, a hazaszeretet, a föld szeretete is viaskodott a téeszesített és a szovjetizált magyar vidéki rögvalósággal, az államhatalom által programozott, kontraproduktív törekvésekkel, a lassú pusztulással.

‍

1980. december 9-én született a Politikai Bizottság határozata a „Csoóri Sándor és a körülötte tömörülők”, munkáit csak a megfelelő láttamozás, előzetes cenzúra után közölhetik. Csoórit később a Kádár-kor egyik legmarkánsabb hangú kritikai gondolkodójaként többször sújtották szilenciummal. Aczél György (1917-1991) 3T-s rendszerében valahol mindig a tűrt és a tiltott között ingázott. Az Írószövetség közgyűlésén 1981-ben elmondott beszéde tovább megerősítette az államhatalmat abban, hogy Csoóri – Csurka Istvánnal (1934-2012) egyetemben – veszélyes lehet az ellenvéleményt kiváltképp, de különvéleményeket sem tűrő marxista-leninista kultúrpolitika szempontjából.

1987-ben alapítóként vett részt a Magyar Demokrata Fórum (MDF) létrehozásában. Politikai szerepvállalása megosztó személyiséggé tette a rendszerváltást követően, a Nappali hold című esszéje miatt sokan antiszemitizmussal vádolták. A rendszerváltozástól 2000-ig a Magyarok Világszövetségének elnöke volt. Utolsó éveiben a politikai csatározásoktól visszavonultan élt. Végül hosszan tartó, súlyos betegség után 2016. szeptember 12-én hagyta itt a földi világot.

Csoóri ideológiákon átívelő költészete, megrendítően szép vagy éppen húsbavágóan őszinte gondolatokkal gazdagított lírája a magyar irodalom még nem helyén kezelt, részben ismeretlen szelete. Még ma sem ápoljuk kellően Csoóri irodalmi örökségét, holott lírája a XX. század utolsó harmadának egyik legeredetibb és legszebb művészi lenyomata. Azoknak, akik még sosem olvastak Csoóri-verset, meleg szívvel ajánljuk cikkünk végén idézett költeményét. Az Új írás című folyóirat hasábjain 1966. május 5-én megjelent verse nem csak a költő, de a magyar irodalom egyik legszebb hazaszeretetről szóló verse is egyben.

‍

Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél

‍

Itt kékül meg a kezed

s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

‍

Nincs másik idő, mely befogadna,

másik ország, mely nevet adna:

ideköt

idegszálaival a szél,

pamutszálaival a köd

s a végső türelem is ideötvöz.

‍

Elsüllyedt szekértengelyek

forgatják ezt a földet

tavaszba,

nyárba.

a szőlőkarókkal kivert hegy:

Szent István ittmaradt koronája.

‍

Hallgasd,

a tolongó űri zaj:

csikónyerítés, patadobaj.

S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:

Hunyadi László nyakszirtje, válla – –

Futhatsz a szeplőtlen Notre Dame elé

vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,

földed nyomorúsága.

‍

Mint húsban vándorló szilánkot,

hordod magadban romjait;

s ha már sebesülésed ideköt,

ideköt gyógyulásod is.

Feküdj bele a sárba,

borona-rücskös tüske-ágyba,

nevess vagy vicsorogj –

Ölelni másutt is ölelhetsz,

De ölni csak itt maradt jogod.

‍