Ha nem pusztítja el az emberiség leggyalázatosabb ideológiája, akkor bizonyosan a legtöbbet idézett kritikusaink, irodalomtörténészeink közé tartozna. Mert vallom, hogy cseppet sem történetietlen írói magatartás elrévedni abba a világba, amely csak „lehetett volna”. Ez csupán az életben maradottak védekezése, a magukat felmenteni akaró, a történelmi pillanatokban gyáván megalkuvó emberek erősnek tűnő, de valójában hamis és átlátszó érve.
1901. július 4-én született Halász Gábor óbudai hivatalnok és Rosenfeld Róza, vidéki zsidó lány egyetlen gyermekeként; szabadon, házasság nélkül. 1912-től járt az akkori Árpád Főgimnáziumba, majd a Lónyay utcai Református Gimnáziumban érettségizett.
„Halász Gábor, id., hivatalnok, III., Selmeczi u. 25.” – találjuk meg semleges bejegyzésként a család San Marco utca és Selmeczi utca sarkán álló otthonát a Budapesti Czim- és Lakásjegyzékben 1925-ben.
Halász szemeiben már fiatalon is világított az értelem, ennek megfelelően ígéretesen indult pályája. A budapesti egyetemen 1920–1924 között magyar és francia irodalmat, filozófiát és esztétikát hallgatott. 1925-ben doktorált. Tehetségéről árulkodik, hogy Párizsban és Olaszországban is kapott ösztöndíjat. 1927-től először díjtalan gyakornok, majd könyvtáros, illetve a Kézirattár munkatársa lett a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárában.
1935-ben Utazás Óbuda körül címmel ismeretterjesztő előadást tartott a Magyar Rádióban.
A magyar esszéírás történelmének egyik legragyogóbb alakja 1932-től a Nyugat egyik vezető kritikusa, majd annak megszűnése után, 1941-től az Illyés-féle Magyar Csillag állandó munkatársa volt.
Műveit, valamint esszéírói és kritikai értékrendjének sorvezetőjét a felvilágosodás óta az emberi szellemben újra munkálkodó ész és értelem fegyelmező rendjének „igehirdetése” határozta meg.
Még ebben az évben írja Szerb Antal a Budapesti kalauz Marslakók számára című humoros kisregényében az Óbuda „szócikkében”, hogy:
„Valamikor itt lakott Izrael tizenkét törzse, a csontos Zabulon-fiak és Naftali vérszegény, elefántcsontszínű ivadékai és a többiek. Itt előszobáztak, mert a németek nem engedték be őket Pestre s Budára. Azóta már beköltöztek Pestre, az Orczy-házba és máshová, sőt a legutóbbi években, vándor hajlamaikat követve, Pestről Budára költöztek. Óbudán már csak az emléküket őrzi a lejtős, elvadult, gyönyörű pálvölgyi temető. Óbudán nem maradt zsidó, Óbudán csak Halász Gábor lakik, a remetelelkű essay-író.”
Még talán Cs. Szabó Lászlóval kiegészülve, de valójában ők ketten – Szerb és Halász – voltak a két világháború közötti magyar irodalom esszéistái. És egyben mindketten irodalomtörténészek is voltak. Halász egyik tanulmányában ugyan a francia irodalomkritikus, Charles-Augustin Sainte-Beuve munkásságára utalva, de megfogalmazta saját ars poeticáját, amikor azt írja: „megvoltak a maga hibái, de módszere jó volt, és alap lehet az azóta sokfelé kalandozó irodalomkutató számára. A módszer lényege: kritikai szempontokkal helyettesíteni az irodalomtörténetit, ha tetszik, anakronisztikusan kezelni a múltat.”
A forradalmi gondolatokat sárba tipró zsarnoki rendszerek elleni lázadásként megszülető avantgárd mozgalmak megjelenése – amely az egy követendő helyett a sokat és sokfélét hirdette – Halász számára zavaros volt. A kor irracionális szellemi áramlataival szemben Halász esztétikájában a modern realizmus követése dominált.
„Az idei Baumgarten-díjat Szabó Lőrinc, Nagy Lajos, Füst Milán, Gellért Oszkár és Halász Gábor írók kapták meg. Az ünnepélyes díjkiosztás január 18-án lesz.” – írta meg a Dunántúl 1932. január 6-i száma. A díjazottak között egyetlen olyan név szerepelt, aki a nagyközönség köreiben kevésbé ismert volt: Halász Gábor, „akinek esztétikai és irodalomtörténeti tanulmányai hatalmas tudásról, eredeti gondolkodásról, kiváló tehetségről tanúskodnak”. 1935-ben ismét megkapta az elismerést.
1933 májusában – Szerb Antal elnöklete mellett – Halász a titkára lett az Irodalomtudományi Társaságnak. 1938-ban jelentek meg esszéi Az értelem keresése címmel a Franklin Társulat kiadásában.
Halász szinte élete végéig egyetlen munkahelyén, a háború után itt, a Budavári Palotában helyet kapó OSZK jogelődjében dolgozott. A Nemzeti Múzeum Könyvtárába járt nap mint nap dolgozni kollégáival és barátaival, Rédey Tivadarral és Tolnai Gáborral együtt. A német megszállást követően neki azonban mennie kellett: zsidó származása miatt kényszernyugdíjazták. Nagyatyai jóbarátom, aki még jól ismerte Halászt és annak kézírását is, megkönnyezte, amikor meglátta apró, jellegzetes betűit a régi kézirattár egyik katalóguscéduláján. Én is fogtam kezemben levelét, amelyet akkor írt, amikor már nem volt szabad. Nem volt szabad írni, és nem volt szabad az akarata sem.
1943-ban hívták be munkaszolgálatra, ezt még jóakaróinak köszönhetően megúszta. Aztán 1944 nyarán jött az újabb behívó, úgynevezett kisegítő munkaszolgálatra. Eleinte Pesten dolgoztak a már említett másik két halhatatlan géniusszal.
„Humanista volt a szó általánosabb, modern értelmében, de szűkebb, klasszikus értelemben is. Főleg az irodalom foglalkoztatta. (…) Elveit a valóság egyre alaposabban feltárt adatain próbálta ki. Mentől érettebb lett, annál inkább a tárgy érdekelte. Az a tudományos realizmus, amelyhez eljutott, ma is példaadó lehet. „Tovább jutni!” – írta egyik utolsó cikkének élére; a túlságosan is tökéletes ifjúságot a keresés kockázatának kötelességére figyelmeztette. Ő maga több irányban is tovább jutott: a múlt felé, amelynek mind nagyobb területeit és mélységeit járta be, és a jövő felé, amelyről a történelmi erők hatásainak ismeretében megírta, hogy a tömegeké lesz…”
– írta róla Keresztury Dezső az Élet és Irodalom hasábjain 1970 decemberében.
Aki, amikor 1944-ben meglátta a félig berobbantott Margit hídon a vele szemben sétáló munkaszolgálatosként is „makulátlanul tiszta télikabátban, legendás hegyes cipőjében, csillag nélkül, fegyelmezett mosollyal” Halászt, még próbálta rávenni, hogy ne menjen vissza a „muszos” századához. De Halász – akit nem mellesleg a körletben várta a triumvirátus (ők hívták így magukat!) másik két tagja – azzal hárított a magyarság egyik legnagyobb, legalizált törvénytelenségét megvalósító vészkorszakban, hogy nem tud törvényen kívül élni, bujkálni.
Aztán mindhármukat elvitték a festői Fertőrákosra, majd arra az elátkozott helyre, amelyet Balfnak hívnak.
1945. január 31-én Weöres Sándornak címezték Sárközyvel közös utolsó levelüket, amelyben még akkor, ott, abban a kilátástalan helyzetben is olyan emberfeletti udvariassággal kértek segítséget, ahogyan csak a legnagyobbak tudnak viselkedni a reménytelenségben. E levélből értesülhetünk először arról, hogy ekkor már csak ketten maradtak:
„Kedves Sándor, most az egyszer nem irodalmi kérdésben fordulok hozzád, hanem nagyon súlyos egyéni kéréssel. Láncmunkára vagyok beosztva Balfon (Sopron mellett), otthontól és minden utánpótlástól teljesen elzárva. Velem volt Szerb Tóni is, de sajnos csak volt, tegnapelőtt temettük el. Itt van Sárközy Gyuri is, aki majd csatlakozik kérésemhez: küldj nekünk valami pénzösszeget kölcsönképpen, amit alkalomadtán majd visszafizetünk. A legjobb lenne persze a természetbeni segítség (élelmiszer), csak félek, hogy a csomag elvész, pénzt állítólag inkább kézbesítenek. Ne haragudj, hogy ilyen kéréssel zaklatlak, de igazán a legvégsőkről van szó. Előre is hálás köszönettel ölel Halász Gábor. Sanyikám, de profundis… Segíts rajtunk, ha lehet és ha tudsz. Ölel Sárközy Gyurka.”
Bár a dátumok sem biztosak, de a magyar irodalom egyik tragikusan fiatalon és értelmetlenül meghalt kritikusa és írója valamikor ebben a hónapban – az újjászületés havában – márciusban halt meg. Már az is tragikus, hogy nem tudjuk, mikor, hogyan, csupán azt tudjuk, hogy hol…
A sokarcú barbarizmus egyik példája arra figyelmezteti a ma emberét, hogy az idők változnak ugyan, de az emberi gyarlóság örök. Bármikor feltűnhet egy olyan erő, amely két vállra teríti az igazságot, és megöl az emberben mindent, ami emberi. Mert ahogyan a valaha élt francia gondolkodó, Blaise Pascal mondta: az igazság erő nélkül tehetetlen, az erő igazság nélkül zsarnoki…
Az emberi értelem klinikai halála ragadta el egy nemzedék legnagyobbjait, többek között Radnóti Miklóst, Pap Károlyt, Gelléri Andor Endrét és a balfi triumvirátust: Szerb Antalt, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort is. Haláluk azóta is egy nemzet szégyene. Megcsonkított és még így is halhatatlan életművük pedig annak mementója, hogy végül az erő tombolása után mégis az ész által képviselt igazság győzedelmeskedik, még akkor is, ha az értelem esendő vagy Nietzsche szavaival: „túlságosan is emberi”. Szerb Antal és Halász Gábor halála a magyar esszéírás végét jelentette.
Éppen idén lesz Halász Gábor születesének 120 évfordulója, de most még csak március van. E rövid cikkünkkel rá emlékezünk.
B. Ferenc Attila
