Míg a középkori emberek a templom körüli kertbe, az úgynevezett cintérbe hantolták el halottaikat, addig napjaink városlakói hatalmas, nekropolisz jellegű köztemetőkbe temetkeznek. De hol temették el halottaikat az elmúlt századokban a budaiak? Erről szól az alábbi cikkünk.
A dolgok közepébe vágva: induljunk innen, a Vár szívéből! A budai Vár egykori kapuit bemutató cikkünkben már tettünk említést arról, hogy a Várnegyed délnyugati végén, a zsidó kereskedők által lakott Kalmár utca legvégén állt valaha a Mezei, később Szombat- vagy Zsidó-kapu, amelyet a kora újkorban már Fehérvári kapunak hívtak. A mai Dísz tér Palota úti torkolatánál állt kapu vezetett ki a Várból a nyugati mezőkre, illetve a Székesfehérvár felé vezető útra. A kapu déli oldala mellett közvetlenül emelkedett a város legkorábbi zsinagógája, amelynek helyét a mai rondellát és a mesés budai kilátást nyújtó Tóth Árpád sétányt összekötő híd jelöli. Nem véletlen, hogy itt, a kapu alatt volt a középkori budai zsidó temető, nagyjából a mai Alagút utca és Pauler utca sarkán, ahol régészek XV. századi sírköveket is találtak. Ez a temető Buda 1541. évi ostromakor gyakorlatilag megsemmisült. Miután Szulejmán janicsárjaival elfoglalta a várat, a török megszállás következtében a város korábbi temetői nagyrészt elpusztultak vagy használaton kívül kerültek, ami új temetkezési viszonyokat teremtett.
1686 után, a török kiűzését követő Habsburg-korszakban a temetkezés újjászerveződött: megjelentek az egyházi, majd később a városi szabályozás alá vont temetők, és fokozatosan alakult ki egy, a korábbinál jóval rendezettebb, racionalizáltabb temetőrendszer.
Temető létesült a török idők után a Tabánban, a Krisztinavárosban — a mai Délivasút helyén, az egykori török temetőfolytatásaként — Újlakon, a Bécsi-út és a Szépvölgyi út sarkán, Kiscellben és Óbudán.
A város fejlődésével párhuzamosan a temetők olykor megszűntek vagy átköltöztek másik területre. E költöztetéseknek csak egyik oka volt az, amikor a temető megtelt; a másik az, hogy az adott temető a városiasodás útjába került. Ilyenkor a korábbi nyughelyek egy részét felszámolták, halottaikat gyakran exhumálták, és új temetőkbe helyezték át.
Itt érdemes eloszlatni azt a tévhitet, hogy a Vérmező temető is volt. A Vérmező elnevezés a vesztőhelyre utal, de például Martinovics és kivégzett társainak holttestét is a városmajori temetőben hantolták el titokban, a mai Szent János Kórház mellett.
A Vár, Víziváros és Országút lakossága a mai Virányos út és a Szilágyi Erzsébet fasor között fekvő „vízivárosi” temetőbe temetkezett, amelyet a városmajori temető betelte után, 1785-ben nyitottak meg.
A „vízivárosi” elnevezés – gyakran félreértett módon – magyarázatra szorul, hiszen a temető távol esik a mai Vízivárostól: nevét ugyanis nem fekvéséről, hanem az ide temetkező lakosságról kapta. Az új temetőben Buda város tanácsa a zsidóknak egy kisebb területet különített el a keresztény sírkert mellett. Nem magyarországi sajátosság, hogy a zsidó közösségek jellemzően – felekezeti és társadalmi különbözőségek okán – elkülönítve temetkeztek. Ennek két útja volt: míg itt a keresztény temető elkülönített parcelláiban temetkeztek, addig Óbudán önálló izraelita temető is működött.
Az óbudai zsidó temetkezés több egymást követő helyszínhez kötődik: az 1720-as évektől a Kaszárnya ( 1795-től Laktanya) utcai temető, majd 1831 és 1888 között a Pálvölgyi (Szépvölgyároki) temető szolgálta a közösséget.
Szerb Antal (1901–1945) a Budapesti kalauz marslakók számára című művében írta:
„Óbudán már csak az emléküket őrzi a lejtős, elvadult, gyönyörű pálvölgyi temető. Óbudán nem maradt zsidó, Óbudán csak Halász Gábor lakik, a remetelelkű esszéíró.”
A XIX. század második felében jelentős változás következett be a temetkezésben: a közegészségügyi és városrendezési szempontok előtérbe kerülésével megjelentek a köztemetők. A korábbi felekezeti temetők megszűntek, helyettük nagyobb, egységes temetőket nyitottak. A Táborhegyen 1881-ben létrehozott temető például már ilyen volt: itt a zsidóság külön részen, de egy közös temetőn belül temetkezett. A táborhegyi temetőt a talajmozgások miatt végleg bezárták. A temetkezések 1910-ben kerültek át a Bécsi út végére, és ettől fogva a ma is működő óbudai temető – benne külön zsidó parcellákkal – vált a központi temetkezési hellyé, ahová a korábbi temetők felszámolása után több régi sírt is áthelyeztek.
„A vízivárosi temető, melyet 1785-ben nyitottak meg, ott volta mai Kútvölgyi- és Budakeszi-út sarkán. Nevezetesebb voltak: Vásárhelyi Pál, Vörösmarty leányai és Verseghy Ferenc, a papköltő. A vízivárosi temető közelében temették el Martinovicsnak és kivégzett társainak holttestét is. Ugyanide helyezték át a Délivasút helyén levő katonai temetőből Hentzi osztrák altábornagy és a szabadságharcban elesett osztrák katonákcsontjait. A temető egyik legszebb síremléke Alvinczy tábornoké volt, emiatt Alvinczy-temetőnek is nevezték. A temető 1930-ban szűnt meg véglegesen. A tabáni temető a Csend-, Avar- és Csörsz-utcák közötti területen létesült 1795-ben. Legnevezetesebb lakói voltak: Virág Benedek, Döbrentei Gábor és a Budavára 1849-es ostrománál elesett honvédek. A tabáni temetőben 1885-ben megszüntették a temetést és helyébe létesítették a Németvölgyi-úti temetőt.” – foglalta össze az Új ember hasábjain 1954 novemberében Vándorló temetők című cikkében az ismeretlen szerző.
A Németvölgyi temetőt 1885-ben nyitották meg a túlzsúfolt Tabáni temető közelében, de 1912-re ez is betelt. Közvetlenül mellette volt a Csörsz utcai orthodox izraelita temető, amelybe 1890-től temetkeztek, de 1912-ben szintén bezárták és a Farkasréten jelöltek ki számukra új parcellákat. A budai temetők túlzsúfoltsága miatt Óbudához hasonlóan a Budavártól délrenyugatra eső területen is új temető kijelölésére volt szükség. Így jött létre a Farkasréti temető. Az 1894-ben megnyitott temető elsősorban a budaiak számára biztosított korszerű, az akkori városon kívül eső temetkezési lehetőséget. Létrehozása a modern köztemetői rendszer kiépülésének része volt, amely a korábbi, kisebb és gyakran megszüntetett temetők helyett egységesebb és rendezettebb temetkezési viszonyokat teremtett.
A budai temetők története tehát nem egyetlen helyhez kötődik, hanem egy folytonos „vándorlástörténet”. A város terjeszkedése, a közegészségügyi szempontok és a törvényi változások újra és újra átrendezték a temetkezés helyeit. Ami azonban állandó maradt, az a közösségek ragaszkodása saját hagyományaikhoz. Ez a hétköznapokban észrevehetetlen temetőtörténet nemcsak a régmúltról, hanem Buda és Óbuda folyamatos átalakulásáról is szól.
(Fehasznált és ajánlott irodalom: Fehér Jolán Antónia: Budapest székesfőváros temetőinek története. Bölcsészdoktori értekezés. Bp., 1933.)
B. Ferenc Attila
