Életműve ma is részben feltáratlan, noha a XX. század eleji magyar művészet egyik legfontosabb kísérlete volt az övé: a modernitás és a magyar népi kultúra szellemének összekapcsolása. Nem csupán házakat tervezett: világot akart építeni. Nem pusztán bútorokat készített: otthonról álmodott. Nem véletlen, hogy az erdélyi népi kultúra iránti szeretetből vette fel a „Toroczkai” előnevet, s vált az utókor szemében Csete György (1937-2016) 2008-ban megjelent cikkének köszönhetően a „szeretet építészévé”.
Pesten született 1869. május 19-én — bár egyes források 1870-et jelölnek meg születési évként. Már fiatalon a művészet felé fordult: 1886 és 1889 között a Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában tanult díszítőfestészetet. Pályáját olyan mesterek mellett kezdte, mint Schickedanz Albert és Steindl Imre. Utóbbi révén vett részt az Országház belső díszítőmunkálataiban is: közel tíz éven át dolgozott a parlament fal- és üvegfestészeti feladatain.
A századfordulóra azonban már világossá vált, hogy Wigand számára az építészet nem egyszerű szakma, hanem összművészeti gondolkodás. Korai bútorait még a francia–belga art nouveau, a bécsi szecesszió és az angol Arts and Crafts mozgalom ihlette, de nagyon hamar saját nyelvet alakított ki. Nagy hatással volt rá a skót Charles Rennie Mackintosh, ugyanakkor művészetének legfontosabb forrásává a magyar népművészet vált. Göcsejtől Kalotaszegig, Somogytól Székelyföldig járta az országot, gyűjtötte a népi bútorformákat, díszítőmotívumokat, szerkezeti megoldásokat és hitvilági emlékeket.
Nem egyszerűen folklorisztikai érdeklődés vezette. A magyar népi kultúrában az organikus, emberléptékű modernség lehetőségét látta meg. Bútorai ezért egyszerre archaikusak és korszerűek: szerkezetük tiszta, funkcionális, mégis költői. Városi enteriőrjeiben a letisztult angol–bécsi szecesszió racionalitása ötvöződött a magyar népi világ melegségével. Falusi háztervei, típustervei pedig szociális érzékenységről árulkodtak: munkás-, paraszt- és kisiparos családok számára kívánt emberhez méltó otthonokat teremteni.
Nemzetközi sikerei gyorsan megérkeztek. Az 1900-as párizsi világkiállításon ezüstérmet nyert, 1902-ben Torinóban aranyérmet kapott, 1904-ben St. Louisban ismét ezüstéremmel jutalmazták. Külföldi szaklapok rendszeresen közölték munkáit; a korszak talán legismertebb magyar bútortervezője lett Európában.
A gödöllői művésztelep alkotóival is szoros kapcsolatba került. Az ottani szellemi közeg — a művészet és élet egységének eszménye — mélyen hatott rá. A népművészetet nem muzeális tárgyként kezelte, hanem élő világként. Ennek egyik különleges lenyomata az 1915-ben megjelent című könyve, amelyben a magyar pásztorvilág ősi csillagneveit és csillagképeit gyűjtötte össze.
„Írásom oka, hogy porladó apáink keblök hordta meghittjei feledésbe ne menjenek” — írta.
Ő tervezte Vaszary János festőművész tatai villáját is 1906-ban, ahol és amelyről a festő rengeteg képet festett később.
1907-ben Marosvásárhelyre költözött, s ez az időszak pályájának egyik legtermékenyebb korszaka lett. Közösségi épületeket, iskolákat, lakóházakat tervezett, miközben Erdély népi építészetét kutatta. Nevéhez kötődik a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara épülete, valamint a Kultúrpalota híres üvegablakainak terve is, amelyek a magyar szecesszió féltve őrzött remekei közé tartoznak. Marosvásárhelyi Kultúrpalota különleges ablaktervei — Csaba királyfi bölcsője, Réka asszony kertiháza vagy A nagyúr kapuja — egyszerre hordozzák a magyar mondavilág archaikus erejét és a szecesszió dekoratív modernségét. 1908-ban ő vette feleségül Marosvásárhely polgármesterének Bernády Györgynek az unokahúgát, Kégl Margitot.
1912-ben észak- és kelet-európai tanulmányútra indult: Koppenhágától Helsinkin és Szentpéterváron át Moszkváig járta Európát. A finn nemzeti romantika és az északi építészet különösen nagy hatással volt rá. Későbbi írásaiban és terveiben egyre inkább a természetes anyaghasználat, a közösségi szemlélet és az organikus téralakítás került előtérbe.
Az első világháború után Budapestre tért vissza, és az Iparművészeti Iskola tanáraként új nemzedékeket nevelt. A „Magyar otthon” mestertanfolyam vezetőjeként az építészetet továbbra sem puszta technikai feladatnak, hanem erkölcsi és kulturális küldetésnek tekintette. Munkásságának egyik legfontosabb eleme az volt, hogy az enteriőrből, az ember belső világából indult ki, és ebből építette fel a házat, majd annak környezetét. A modern építészet későbbi nyitott alaprajzi gondolkodásának egyik korai magyar előfutárává vált.
Könyvei — Hímes udvar, Cserényös házak, A kert, Architektura — nem pusztán szakmunkák, hanem sajátos művészeti manifesztumok is voltak. Festői építészgrafikái miatt a korszak legjelentősebb kritikusai, köztük Fülep Lajos, a modern könyvművészet remekei között emlegették albumait.
Személyisége ugyanakkor megosztó volt. Nem ismert alkut, szigorúan elutasító volt minden művészetfilozófiai megalkuvással szemben, amely szembe került nézeteivel. Kortársa és részbeni szellemi rokona, Kós Károly egyszerre csodálta és kritizálta. Híres jellemzésében így írt róla:
„Nem felejtkezhetem el itt egy külön úton járó, magános kortársukról: Wigand Edéről…”
Kós szerint Toroczkai „a népi-nemzeti stílustörekvések nagy hatású propagandistája volt”, ugyanakkor különc, nehéz természetű ember is. Egy későbbi levelében még keményebben fogalmazott:
„Nem volt kellemes ember (…) sem megjelenése, sem modora. Józan, pedáns volt, emellett hiú, veszekedős, hirtelen haragú és bizalmatlan, magának való.”
