Pilinszky 1921. november 27-én született Budapesten. Költészetét az erkölcsi józanság egyéni hangvételű, modernista megfogalmazása jellemezte. „Minden önzőségünk és rohadtságunk ellenére menthetetlenül egyek vagyunk…” – nyilatkozta 1978-ban készített, Hűség a labirintushoz című interjúfilmben, üzenve az utókornak.
A múlt század traumáit egyedi művészi modernizmussal feldolgozó – Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas – költő éppen ezen a napon született.
A bánáti, eredetileg katolikus francia, illetve magyarországi németajkú család sarjaként a Cukor utcai elemi iskolában kezdte tanulmányait, majd Piarista Gimnáziumban tanult, ahol már korán megmutatkozott költői tehetsége. Első versei a harmincas évek legvégén jelentek meg a Napkelet, a Magyar Csillag, a Diárium, az Ezüstkor valamint az Élet és a Vigilia nevű katolikus irodalmi folyóiratokban.
A jogtudományi kaon, majd a bölcsészkaron tett tanulmányokat. Elsősorban művészettörténeti és irodalmi hallgatott, majd 1944-ben behívták katonának. A háború végét Németországban élte meg, az ott látottak alapvetően meghatározták meg későbbi költészetét. Ezt a világot tükrözi első kötete is, a Trapéz és korlát, amely 1946-ban látott napvilágot.
Minden magyar érettségizett ember ismeri az apokaliptikus képeket felvonultató Apokrif, a Harmadnapon, a Francia fogoly, a fájdalomban fulladozó Ravensbrücki passió vagy éppen az 1956-os szabadságharcon epigrammában elvérző Négysoros című költeményeket. A koncentrációs táborok gonoszságát és szörnyűségeit felfoghatatlan méretű, kozmikus nagyságú tragédiává emelő költő az emberek embertelenségét csak ezekben a remekművekben tudta feldolgozni; amit csak Bartók zenéje vagy „Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei” tudtak csak eljajongani.
Költészetében az emberi kiszolgáltatottság és a magára hagyottság, a kozmikus magány érzése és a hitben történő kétely, a kereszténységben való megrendülés érhető tetten.
A Nyugat folyóirat negyedik, újholdas nemzedékének tagja többek között Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt vitte tovább az értékalapú líra stafétáját. A XX. század történelmi traumáinak állomáspontjai szétfeszítették a költő egyéni gondolat- és formavilágát
Pilinszky a vele készített interjúban Hölderlint idézve azt mondta, hogy „ahol nagy szükség van, oda közel van a szabadító”. Majd hozzátette azt is, hogy „minden önzőségünk és rohadtságunk ellenére menthetetlenül egyek vagyunk”. Talán ez utóbbi gondolat és a költő életműve a huszonegyedik század ellenségképektől hemzsegő világában újra jelentőségteljessé válik.
Nem volt még magyar költő, aki ilyen kisszámú verssel így beírta volna magát igényes líránk legnagyobbjai közé
– fogalmazott találóan Pilinszkyről egykori pályatársa és jóbarátja, Németh László.
