Babits Mihály (1883-1941) nem csupán íróként és költőként alkotott maradandót, de ő volt a két világháború közötti magyar irodalom legjelentősebb irodalomszervezője is. Babits ezer szállal kötődött az I. kerülethez, hiszen itt a Krisztinavárosban élt feleségével, Tanner Ilonával alias Török Sophieval (1895-1955), valamint nevelt lányukkal, Babits Ildikóval (1928-1982).
Az Attila út 133-as számú ház első emeleti lakásában 1931 áprilisától 1937 augusztusáig élt, majd ekkor a 103. szám alatti modern Bauhaus-stílusú háznak, a korábbinál jóval nagyobb, negyedik emeleti lakásába költöztek át, ahol Ildikónak már külön szobája is volt. Itt laktak egészen 1940 májusáig, amikor is – a megnövekedett könyvtár miatt szűkössé vált lakásból – a költő utolsó budai otthonába, a Logodi út 31-be alá költöztek át.
De a Várnegyed túloldalán található Pestre néző sétányt is Babits Mihályról nevezték el 1945-ben, amit 1948-ban lerövidítettek Babits-sétányra. 1965-ben pedig – az egykori Keglevich-palota falán – emléktáblát is avattak a költő tiszteletére. Külön érdekesség, hogy Babits első fővárosi szobrát, Marton László (1925-2008) Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész alkotását csak a költő születésének 125. évfordulóján avatták fel a Vérmezőn, a már említett Bugát lépcsőnél.
Szörnyű köd van, elsüllyedt a Vérmező. Ha kinézek az ablakon, csak egy végtelen szürke tavat látok, valami rejtelmes Balatont, amelynek túlsó partja homályba vész. Nem vagyok többé a városban s képzeletem szabadon röpülhet; a házak eltűntek s azt rajzolok helyükbe, amit akarok.
– írta Babits Szekszárdi Kadarka című írásában.
Babits feleségének, Tanner Ilonának, írói álnevén Török Sophienak nem születhetett gyermeke. Így kapóra jött számukra, hogy Tanner Ilona testvéröccsének, Tanner Béla ügyvédnek és Babitsék cselédjének, Bíró Irmának futókapcsolatából nem kívánt terhesség lett. A törvénytelen gyermeket Babitsék fogadták örökbe. Mindezt titokban tudták véghez vinni, így bár a közeli „beavatott” barátok ugyan tudták, az idegenek nem sejthették, hogy a kislány nem Babitsék édes gyermeke. Az édesanyának külföldön, Olaszországban szereztek munkát, így vele nem igazán kellett számolniuk. A Babits Ildikónak keresztelt rokon kislányt a költő haláláig sajátjukként nevelték, szerették.
Az özvegy és örökbefogadott lánya, s egyben unokahúga között olyannyira elmérgesedett a viszony a költő halála után, hogy még perre mentek egymással. A gyarló emberi fordulatokban gazdag pereskedés Babits egykori írógépének tulajdonlása feletti civakodással indult, s a később csak „írógép-perként” elhíresült jogvita több mint egy évtizeden át elhúzódott. A konfliktus valódi oka az volt, hogy a költő halála után összeomlott özvegy mindenféle szempontból alkalmatlannak tartotta Babits Ildikót a költő hagyatékának ápolására, illetve megóvására. Ildikó nemtörődömsége, szorgalmának hiánya, a tanulás iránt tanúsított érdektelensége, majd morális éretlensége ellenérzést váltott ki a „mostohából”.
A villamoskalauzként elhelyezkedő, majd a férfiak után is egyre nagyobb érdeklődéssel forduló Babits Ildikó feltételezhetően elhanyagolta betegeskedő nevelőanyját. Sérelmeikkel terhelt kapcsolatukat tovább nehezítette, s a lány lelkében súlyos sebet ejtett az is, amikor a költő halála után egy újságcikkből értesült arról, hogy Babits és Török Sophie nem édes szülei voltak. Végül a jogerős bírói döntés alapján Babits Ildikó kizárólagos joggal rendelkezett a szerzői jogok felett is, de annak gyümölcseit sem élvezhette, ugyanis időközben Angliába disszidált, tehát nem vehette át örökségét. Babits szemefénye végül nyomorúságos körülmények között halt meg egy otthonául szolgáló lakókocsiban, tucatnyi macskája között 1982-ben a Mersey folyó partján.
