Tóth Árpád (1886-1928) 1886. április 14-én született Aradon, majd Debrecenben felcseperedő költő már gyermekkorában sokat betegeskedett, gyenge tüdejét pedig a kór időről időre megtámadta. Lírai stílusát az egyedisége és egyénisége hatotta át, a költészetet – legtehetségesebb kortársaihoz hasonlóan – a Négyesy-szemináriumokon sajátította el.
A Nyugat főszerkesztője és a kor legnevesebb kritikusa, Ignotus – Ady Endre után – a második legjelentősebb magyar költőnek nevezte.
A törékeny, mindig betegeskedő, állandó pénzhiánnyal küzdő költő poétikáját leginkább az elégikus, lemondó hangvétel, a kozmikus magányérzet, az emberi lét hiábavalóságának mélabús érzeménye, ugyanakkor a szépségben való kiteljesedés, a l’art pour l’art életérzés hatja át. Tóth Árpád költészetét a szépség, a szépség iránti vágy jellemzi leginkább. Szanatóriumi kezeléseit, nyaralásaikat, sőt még esküvőjét és nászútját is barátja és mecénása a szintén a Várban, tőle néhány lépésnyire Bécsi kapu téren élő dúsgazdag báró Hatvany Lajos (1880-1961) finanszírozta. Az Augusztusi ég alatt című versét 1915-ben írta és az 1914. júliusában született Lomha gályán című költeményével együtt jelent meg a Nyugatban 1915 márciusában.
„Augusztusi ég alatt
Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? – a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény… be szép volt!
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
– Szelíd, ezüst kar – s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord…
S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,
S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról…”
