A középkori eredetű udvaros, egyemeletes lakóház, az Úri utca és az egykori Bástya sétány, ma Tóth Árpád sétány között egyszerű barokk homlokzattal, jelentős középkori részletekkel bír.

Az Úri utca 24. számú ház eredete a XIV. századra nyúlik vissza. A középkori ház emlékét ma is őrzi a bejárati előcsarnok gótikus ülőfülkesora, valamint a falban fennmaradt több középkori kőfaragójel. A ház a középkorban a kereskedők lakta városrészben állt; az Úri utca ezen szakaszát akkor „Kalmár utcának” nevezték. A XV. században az eredetileg földszintes épületre emeletet építettek, és ekkor alakult ki a középkori ház fő szerkezete. Korai tulajdonosai között budai városi tanácstagok és tehetős kereskedők szerepeltek, például Ulrich Weichenperger és Kalmár János.

A ház a török uralom után, 1696-ban ismét felbukkan a forrásokban: ekkor Gaitter Mátyás kőművesmester tulajdona volt. A házat 1700 körül barokk stílusban átépítették, és ebből a korszakból származik a kapuzat kovácsoltvas kopogtatója. Gaitter halála után, annak özvegye révén Johann Christoph Baitz belső tanácsos, majd 1710-től Buda polgármestere birtokolta. Baitz vallásos emberként volt az, aki 1709-ben fogadalmat a pestisjárvány kezdetén arra, hogy az addigi helyén egy új Szentháromság-szobrot emeltet a Várban, ez ma is áll. Végrendelete szerint a ferencesek templomának tornyának aljában temettették el puritán módon, minden fölösleges pompa nélkül.

Az épület az 1723-as budai tűzvészt is túlélte, s a XIX. század elején Aigner Tóbiás városi tanácstag tulajdonába került. 1869-ben Bárczy Imre építész, az ő megrendelésére építette át többlakásos bérházzá, így jelentős változás történt, ekkor alakult ki lényegében a ház mai elrendezése: az Úri utca felőli rész egyemeletes, a Tóth Árpád sétány felőli traktus pedig kétemeletes lett. Ennek során épült mai lépcsőháza is, s Úri utcai homlokzatát némileg szintén módosították.

Az Úri utca 24. számú ház második emeletén, a sétányra néző ablakok mögötti lakásban lakott a magyar zenetörténet egyik legnagyobb alakja, Erkel Ferenc (1810-1893). 1839-ben vette feleségül Ádler György, a budavári Nagyboldogasszony-templom karnagyának,  lányát, Ádler Adélt.

Erkel Ferenc a XIX. századi magyar nemzeti újjászületés egyik kulcsfigurája volt, aki zenéjével már a szabadságharc előtt hozzájárult a magyar nemzeti kultúra és identitás megerősítéséhez.

A Nemzeti Színház 1844-ben hirdetett pályázatot Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére. A pályázatra egyébként több pályamű is érkezett, de a zsűri végül Erkel művét találta a legjobbnak. A legenda szerint Erkel csupán egyetlen éjszaka alatt írta meg a zenét.

„A nyertes pályamű szerzőjének Erkel Ferencz kiálltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség élénk éljenkiáltásaiban, mellyekkel a nyertes szerzőt kihívta… Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy ez nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik”

– írta meg a korabeli lap, a Honderű.

A művet először 1844. július 2-án adták elő a Nemzeti Színházban hatalmas sikerrel. Az általa komponált Himnusz a reformkor zenei jelképévé vált, s azóta is a magyar nemzet alapműve.

Operáiban – különösen a Hunyadi László (1844) című műben – a magyar történelem hősi alakjait állította középpontba, ami erősítette a történelmi tudatot és a szabadságeszményt. Utóbbival a zeneszerző európai rangra emelte a magyar nemzeti operát.

Erkel Világos után még Pestre jött vissza Gyuláról, testvéreitől, akiknél meghúzódott. 1851-ben Budára költözött, az akkor még Herren Gasse 31. számú házba. Az eredetileg a 36-os szám idővel 31-re, majd Úri utca 24-re változott. Kezdetben zongoraleckéket adott Albrecht főherceg – ekkor Magyarország helytartójának – lányainak a főhercegi palotában. Azonban Erkel nemzeti gondolkodásáról sokat elárul, De Caux Mimi (1826-1906) operaénekesnőhöz ekkoriban írt levele, aki franciás neve ellenére Kolozsvárott született és természetesen anyanyelve volt a magyar, de ekkoriban európai körúton tartózkodott.

„Jöjjön haza, mert meguntuk már a sok Német accentust Magyar Színpadunkon, Kaisernét a Publicum nem örömest hallgatja, azért ha valamikor, tehát most lehetne egy becsületes Engagementre szert tenni. A’ legközelebbi Postán megvárom a’ feleletet, addig is magamat kegyébe ajánlva Maradok a’ sok ezer tisztelője közül egyik imádója Erkel F. Meine Adresse Franz Erkel in Ofen, Festung, Herren-Gasse No. 31. 2-ten Stock.”

– írta meg 1902. június 15-én az Új idők.

Az Erkel-család itt ebben a házban is jelentősen gyarapodott, ugyanis már megszületett gyermekei után (sorrendben Gyula 1842–1909, Elek 1843–1893, László 1845–1896, Sándor 1846–1900, Mária 1848, Lajos 1850–1906) Ilona (1853–1869), illetve az utolsó három fiú: Oszkár (1855), Ferenc (1856–1863), valamint István (1858–1923) is itt születtek, s a budavári Mátyás-templomban keresztelték meg őket. A keresztszülők sorában Liszt Ferenc, illetve a neves énekesnő, a régi Nemzeti Színház egykori tagjának, Hollósi Kornéliának a nevét is olvashatjuk.

A Bánk bán (1861) a nemzeti opera csúcspontjaként a haza iránti hűség és a politikai önrendelkezés kérdéseit fogalmazta meg a közönség számára. Munkásságával Erkel nemcsak zeneszerzőként, hanem a magyar operajátszás megszervezőjeként is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar nyelvű és témájú zene a nemzeti kultúra meghatározó részévé váljon. A zenetörténeti irodalom szerint Erkel Ferenc Budán a Czigler-féle házban lakott, ez azonban anakronizmus, ugyanis a Czigler örökösök tulajdonába csak az 1870-1880-as években került a ház, amikor Erkelék már elköltöztek.

A XX. század elején itt lakott még Cziegler Stefánia és férje,  a Benczúr-tanítvány Pap Henrik (1864-1910) festőművész, fiúkkal.

A ház egyébként lényeges változtatás nélkül maradt fenn az 1944-45-ös ostromig, amikor az Úri utcai szárny komoly sérüléseket szenvedett, s emeletének északi fele elpusztult. 1953-ban állították helyre. 2010-ben leplezték le a most látható Erkel-emléktáblát a ház falán.

B. Ferenc Attila