A Szemtanúság – Emlékeim a budai Várnegyed helyreállításának évtizedeiből című könyvben kedves közvetlenségével és legendás humorával meséli el közérthetően a történelmi jelentőségű városrész háború utáni újjászületését, illetve az évszázadok tanúiként itt álló budavári házak felújításának történetét, amelyre sorsfeladataként tekintett…
A budai Várnegyed háború utáni újjáépítésének története nem csupán a hazai építészettörténet egy fontos fejezete, hanem egy ennél sokkal összetettebb – személyes sorsokkal, szakmai vitákkal és morális dilemmákkal átszőtt – korrajz is. Ennek a XX. századi történetnek egyik szerény, mégis meghatározó alakja, nemcsak tanúja, de alakítója is volt a budavári építész, Dragonits Tamás (1924-2026), aki pályáját és életének jelentős részét is későbbi otthona, a Várnegyed háború utáni helyreállításának szentelte. Visszaemlékezései egyszerre izgalmas dokumentumai egy építész szakmai útjának és kordokumentumai egy városrész több évtizeden átívelő és sokszor vitatott újjászületésének.
Dragonits Tamás ahhoz a háború utáni építésznemzedékhez tartozott, amelyik a budai Várra nem csupán történeti emlékhelyként tekintett, hanem élő városi szövetként. Ennek megőrzése és megújítása élethivatásává vált.
„Hol vár állott, most kőhalom”– idézhetnénk találóan a himnuszból, hiszen a szerző a Várnegyed ostrom után megmaradt romjain indult el építész pályáján, s ezért is fordult a figyelme a műemléki helyreállítás kérdései felé. A sok esteben romhalmazként tornyosuló házak helyreállítása, a homlokzatok, tetők és utcai terek formálása közben az épitészt mindvégig ugyanaz a kérdés foglalkoztatta: miként lehet úgy visszaadni egy történeti városrész arcát úgy, hogy mindeközben ismét élhető városi környezet jöjjön létre?
A Várnegyedben végzett életküldetése során nemcsak tervezőként, hanem gondolkodóként, teoretikusként is jelen volt, aki a történelmi városrész megmentésére, újjáépítésére elsősorban kulturális felelősségként tekintett. Építészi szemléletét a mértékletesség, a történeti rétegek tisztelete és az anyaghasználat iránti érzékenység jellemezte. Visszaemlékezéseiből egy olyan építész portréja rajzolódik ki, aki egyszerre volt mesterei tanítványaként elképzelései mellett kiálló szakember, s a városrész iránt mélyen elkötelezett budavári polgár.
Dragonits könyvének műfaja elsősorban nem száraz szakmai monográfia, hanem sokkal inkább egy a laikus olvasó számára is izgalmas részletekkel szolgáló személyes memoár. A szerző a romok eltakarításától kezdve a homlokzatok rekonstrukcióján, a tetők formálásán és a városi tér arányain át egészen az ideológiai és szakmai vitákig vezeti az olvasót – mindezt könnyedén és közérthetően.
A szerző aztán házról házra haladva rengeteg olyan kérdésre választ ad, ami az olvasó számára testközelbe hozza egy történelmi városrész rekonstrukciójának mindennapi dilemmáit.
Milyen szempontok alapján kell dönteni egy romos ház esetében: megőrizni, rekonstruálni vagy új formában újjáépíteni? Milyen anyagokat szabad használni műemléki környezetben? Miként lehet egyensúlyt teremteni a történeti hitelesség és a modern építészet között?
E könyv lapjain ezek a kérdések nem elméleti fejtegetések formájában jelennek meg, hanem a szerző konkrét eseteken. házakon keresztül mutatja be a döntések mögött húzódó érveket és ellenérveket. Ami pedig még emberibbé teszi a könyv egyébként is közvetlen hangvételét, hogy annak írója maga is elismeri vitatható, esetleg ma már hibásnak tűnő döntéseit.
A könyv külön értéke, hogy a szerző szinte anekdotázva rajzol portrét egykori kollégáiról és mestereiről. Megjelennek benne a korszak meghatározó építészei, műemlékvédelmi szakemberei és kivitelezői – mindazok, akik a Várnegyed újjáépítésén dolgoztak egykor. Ezek a visszaemlékezések nemcsak emberközelivé teszik a könyvet, de emellett jól érzékeltetik azt a szakmai közösséget is, amelynek munkájával a Várnegyed mai arculata kialakult. Az egész könyvet áthatja egyfajta csendes elkötelezettség, amelyben a szerző nem heroizálja saját szerepét. Így éppen ez a szerény hangvétel ad hitelt a leírtaknak. Dragonits Tamás könyve jóval több, mint egy építész személyes életútja, memoárja: egy építésznemzedék hiánypótló mementója, egy korszak különleges lenyomata.
… aztán 2026. január 22-én érkezett a gyászhír, hogy az Ybl Miklós-díjas építész teste itt hagyta a földi világot.
„Sokáig nem értettem, hogy a művészettörténészek miért nem használják forrásként a még élő szemtanúkat…”
