Tóth Árpád (1886-1928) 1886. április 14-én született Aradon, majd Debrecenben felcseperedő költő már gyermekkorában sokat betegeskedett, gyenge tüdejét pedig a kór időről időre megtámadta. Lírai stílusát az egyedisége és egyénisége hatotta át, a költészetet – legtehetségesebb kortársaihoz hasonlóan – a Négyesy-féle szemináriumokon sajátította el.
Itt élt a Várnegyedben az egykor Werbőczy, ma Táncsics Mihály nevét viselő utca 13. számú házában feleségével, Lichtmann Annával (1895-1967) és kislányukkal, Tóth Eszterrel (1920-2001) 1917-től egészen haláláig. Nem véletlen, hogy a Várnegyed délnyugati oldalán elhelyezkedő sétány róla kapta a nevét. Az alábbi, 1925-ben megjelent télbúcsúztató, tavaszköszöntő versét is az egykori Bástya sétányon írta, amelyet az egyik legismertebb és leglátványosabb csillagkép a kaszáscsillag, ismertebb nevén az Orion csillagkép ihletett, s amelynek kora tavasztól a nyugati égbolton ragyognak csillagai.
Tóth Árpádot a Nyugat főszerkesztője és a kor legnevesebb kritikusa, Ignotus – Ady Endre után – a második legjelentősebb magyar költőnek nevezte.
A törékeny, betegeskedő, állandó pénzhiánnyal küszködő költő poétikáját leginkább az elégikus, lemondó hangvétel, a kozmikus magányérzet, az emberi lét hiábavalóságának mélabús érzeménye, ugyanakkor a szépségben való kiteljesedés, a l’art pour l’art életérzés hatja át. Szanatóriumi kezeléseit, nyaralásaikat, sőt még esküvőjét és nászútját is barátja és mecénása a szintén a Várban, tőle néhány lépésnyire Bécsi kapu téri palotájában élő báró, Hatvany Lajos (1880-1961) finanszírozta. Sajnos, e vers megjelenése után három évre, 1928-ban átadta testét az örökkévalóságnak.
Tóth Árpád: Kaszáscsillag
Kora este a padon
Ülök, künn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Éppen nyugszik: eleget
Ragyogott a télen.
Hányszor néztem akkor őt
Fájó órák éjén,
Virrasztott a téli ég
Kopár meredélyén,
Égett nagy fényjelekkel,
Csuda-rejtelemmel,
Ő, az örök Orion,
A vén Égi Ember.
Biztatgatott, csüggedőt,
Hű, szigorú fénye:
Ne félj öcsém, istennek
Kisebb teremtménye!
Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes! –
Téli csillag, csillagom,
Tavasz akar lenni,
Kamasz-fények villogják:
A mi tüzünk semmi;
Furcsa, vad reflektoruk
Vén fényünkbe lobban,
Öreg csillag, Orion,
Hát lenyugszunk mostan?
Csillagapám, fénysubás
Öreg égi pásztor,
Vagy tán dac az, amit most,
Búcsúzva, példázol?
Így a bölcsebb? – letűnni
Büszke, bús kudarccal
S száz év múlva kelni majd
Örökfényű arccal?
Ülök este a padon
Idekünn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Leáldozott. Méla csönd
Éje maradt vélem.
B. Ferenc Attila
