„Budapest magánházai közt talán az egyetlen, amelynek részletes, hiteles történetét ismerjük” – írta róla Ney Ákos. Főszerepben – a Hatvany Lajos-féle Beszélő házak című kötetben is szereplő – Úri utca 19.
Az 1387. március 31-én, virágvasárnap magyar királlyá koronázott Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) – aki 1433-tól a német-római császár is volt- az itáliai származású Filippo Scolarinak, ismertebb nevén Ozorai Piponak adományozta a mai épülettel azonos méretű, középkori budai lakóházat. A firenzei származású hadvezér, diplomata 1399-ben vette feleségül vette Ozorai Borbálát, akiknek családi birtokán itáliai várkastélyt építtetett. A bátorsáságával és a király iránti hűségével kitűnő vitézről az egykori krónikások jegyezték fel, hogy „a legfőbb ember mind a király udvarában, mind a királyi tanácsban”. 1401. április 28-án történt, hogy a Zsigmond ellen lázadók őrizetbe vették az uralkodót Budán, így Pipó is fogságba került. A lázadás leverése után azonban még nagyobb lett a befolyása az udvarban. Azt nem tudjuk pontosan, hogy mikor történt az adományozás, de az biztos, hogy egy 1423-ból származó ingatlancserével kapcsolatos okirat, amely a mai Tárnok utca 22. számú ház, az úgynevezett patikaház helyén állott tornyos rendház kapcsán íródott számba veszi a szomszédos házak tulajdonosainak nevét, s ebben már Ozorai Pipo temesi ispánt nevezi meg a saroktelek tulajdonosaként. Ozorai a török elleni harcok egyik első hőse, az al-dunai végvárlánc védelmezője, s végül egy csomó boszniai, havasalföldi török ellenes hadjárat után temesi bánként halt meg köszvényben 1426-ban.
Az épületet délről határoló sikátort a késő középkorban fedték, boltozták be. Az biztos, hogy a köz fölötti beépítés az 1686-i ostromkor már biztosan létezett, s mivel a török csak fürdőket épített, így az biztosan megállapítható, hogy a ház egész emelete XV. századi eredetű.
Maga a Balta köz elnevezés pedig a legenda szerint a Hunyadi-fivérek, László és Mátyás itteni elfogására utal. A történet szerint a szűk sikátorban a testvérpár nem tudott kardot rántani, ezért a kézibaltáikkal védekeztek a rájuk törő Cillei csatlósai ellen, akik akkor támadtak rájuk, amikor László menyasszonyától, Gara Máriától éppen hazafelé tartottak. Egyébként jóval később, a XIX. század elején nevezte el egy Hackel nevű sváb kocsmáros a Balta köz végén levő vendéglőjét, amit a váriak a tulajdonosáról csak „Hacklinak” hívtak.
A ház később a vármegye tulajdonába került. Sajnos azonban, az 1723. augusztus 2-án, a puskaporos torony fölrobbanása nyomán keletkezett hatalmas tűzben részben a ház is leégett. Az épület renoválását Buda városa finanszírozta, majd különböző bérlőknek adta ki a házat. 1804-ben ugyan még a Podmaniczky-család vette bérbe, azonban 1806-ban báró Eötvös Ignác I. (1763-1838) 18 000 forintért „örök áron” megveszi. De ki volt ez az Eötvös-család?
Nos, az Eötvös-család eredetileg Bereg megyéből származott, a családi hagyomány szerint az ősök polgárok voltak, ide vezethető vissza a kézművességre utaló családnév. A lassan középnemessé váló család tagjai szorgalmasan kapaszkodtak felfelé a rendi-feudális társadalmi ranglétrán. Vásárosnaményi Eötvös Miklós 1768. február 2-án nyerte el Mária Teréziától – a török elleni harcokban és a hétéves háborúban tanúsított vitézségéért – a báróságot. Eötvös József nagyapja és apja is Ignác volt, első főpohárnok, koronaőr, 1802-től belső titkos udvari tanácsos 1823-ban egyik vezetője a nemesi ellenállás leverésének, így a magyar nemesi közvélemény szemében gyűlölt emberré, hazaárulóvá vált. Fia, Eötvös Ignác II (1786-1851) Sáros megye főispánja, udvari kancellár, főtárnokmester, illetve udvari titkos tanácsos, aki 1831-ben leverte a pesti egyetemisták tüntetését, amelyen egyébként fia, József is részt vett. Eötvös József édesapja, az udvar iránti elvtelen hűsége miatt rendkívül népszerűtlen volt kortársai körében, ezért még idő előtt vissza is vonult velencei birtokára. Mint láthatjuk az Eötvös-család a Habsburg-birodalom katonai és hivatalnoki arisztokráciájának legszűkebb körébe tartozott. Talán nem alaptalan a gyanúnk, ha azt írjuk Eötvös József viszont mintha egész életében ezt akarta volna kompenzálni.
„Célt választék magamnak, használni akarok, másoknak élni, másokért fáradni…”
– írta egyik levelében. Ő maga, akit a kortársai Pepi bárónak becéztek 1813.szeptember 3-án itt is született a nagyapja Úri utcai házában. A ház a mai klasszicizáló homlokzatát 1810 körül, az Eötvös-féle átépítéskor nyerte el.
Eötvös 1826-1831 között végezte tanulmányait a Pesti Egyetemen. Az Úri utcai házat 1829-ben adta el az apa, és ezután Eötvös-család Batthyány herceg várbeli házába, a mai Dísz tér 3. számú Batthyány-palotába költözött át, ahol Eötvös József tíz évig, az apjával történt összetűzésig élt. Az ifjú báró 1836-ban peregrinusként bejárta Svájcot, Németországot, Németalföldet, Franciaországot és Angliát. E tanulmányút erősítette meg benne a nemzeti liberalizmusba és a polgári átalakulásba vetett hitét. Hazatérése után 1838-ban részt vett a pesti árvíz mentőmunkálataiban. A karthausi (1839-41) című regényében élesen támadta a feudális társadalmi viszonyokat, illetve a polgári berendezkedés utáni vágyát fogalmazta meg. Hamarosan Centralista Kör, ma azt mondanánk Párt tagjává lett, csak úgy mint Szalay László, Trefort Ágoston, Csengery Antal, Szontágh Pál, Lukács Móricz, Kemény Zsigmond vagy Madách Imre. A Centralisták egyik vezéralakjaként Eötvös számára is egyértelművé vált a reformok csődje, amely egy radikálisabb kényszerpálya, a forradalom irányába mutatott.
Felsőházi politikusként a reformerek közé tartozott, „Eszméim győzedelme Legyen emlékjelem.” – írta Végrendelet című versében.
Ott volt az 1848. március 15-én Bécs felé tartó dunai hajón, mikorbarátainak csak ennyit mondott:
„Megyek, hogy mint miniszter térjek vissza.”
Amikor fia, Eötvös Lóránd a Svábhegyen található Karthauzi utcában megszületett 1848 nyarán, édesapja akkor éppen az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt.
„A hazának jövőjét biztosítani oly nyereség, melyért jövőt s jelent szívesen kockáztathatunk.”
– írta Széchenyinek.
A véressé vált forradalom elől azonban családjával együtt emigrált. Később, 1861-ben követté választották. Legjelentősebb művelődéspolitikai alkotása kétségkívül hazánk első népoktatási törvénye, az 1868. évi XXXVIII. törvény volt, amely európai mércével mérve is rendkívül modern jogszabály volt, s ami először mondta ki törvény formájában a 6-12 éves gyermekek tankötelezettségét.
1829-től az Úri utcai ház a lenkei és zádorfalvi Lenkey család birtokában volt. Ebből a családból származott a Petőfi által Lenkey százada címmel megénekelt vértanú honvédtábornok, Lenkey János (1807-1850).
Lendvai István író a Pesti Hírlapban 1937-ben írt, amikor a Vízivárosi temetőt kiürítették. A kiürítés idején tett temetői sétáját írja le A költő útjai —séták a halottak erdejében című cikkében
„Madárdalos, sarjúillatos búcsú-látogató sétámon helyükről kiszakított sírkövekre bukkantam s mindjárt az elsőről egy régimódi „beszély” anyagát olvastam le. Mert a félredobott emlék hosszú éveken át egy Lenkey Izabella nevű úrilány hamvai fölött őrködött, aki született 1828. július 24-én, meghalt 1850. április 6-án. Tehát 21 éves korában hunyta le talán fekete, talán kék, mindenesetre bánatos szemét. Ez az úrilány, aki bizonyára a Petőfi által megénekelt, Galitziából huszárjaival hazát védeni hazaszökött szabadsághős Lenkey százados rokonságából való volt, a reformkorszakban élt, végigélte a regényes, de hamar elbukott nemzeti szabadságharcot és a Bach-korszak alatti elnyomatás idején roskadt sírba. Az a fiatal hajadonok sírkövén szokatlan emlékvers, melyet nyilván nem közönséges versfaragó fogalmazott, nagyjából elmondja nekünk Lenkey Izabella bús történetét. A sírkőre vésett vers így hangzik:
Kettő volt, amiért lángoltál tiszta szívedben: A szeretett haza és jó fia, hű jegyesed. Vész sújtotta amazt, ez karddal férfi kezében Vesztett harca után számkiűzetve bolyong. Ennyi csapás sok volt lelkednek az elviselésre S áldozatink közt most tégedet is siratunk.
Lenkey Izabella a vers szerint tehát hazáján kívül egy magyar férfit is szeretett, aki szerette őt és el is jegyezte. S mert hiába epekedett hős jegyese után, a reménytelen várakozás megölte. Az áprilisi napon bizonyosan borús arcú, lángoló szemű hazafiak kísérték el síri útjára a nemzeti szabadságharc fegyvertelen női áldozatát és rávésették sírkövére a verset, mely szerencsére elkerülte az idegen elnyomók figyelmét…”
