Az utolsó budai pasa, aki a keresztény sereg tiszteletét is kivívta
1686-ban, Buda visszafoglalásakor a keresztény seregek utolsó, nagy általános rohamában vesztette életét az első vonalakban harcoló Abdi pasa, aki kijelentette, hogy inkább meghal, ha nem tudja megvédeni a várat az ostromló sereg ellen. Ezzel kivívta az ellenség elismerését is.
Egy hete a Várhegy déli csücskében található turbános sírköveket mutattuk be, amelyek ugyan eredetileg nem itt álltak, annyiban mégis hitelesen emlékeztetnek Buda török korszakára, hogy a hódoltság idején egy temető volt ezen a helyen, ahogyan arról korabeli metszetek is tanúskodnak.
Az ásatások, épületbontások alkalmával előkerült síremlékekből létesített emlékhelytől légvonalban 1600 méterre, a Vár északi csücskében, félúton a Bécsi kapu és a Hadtötréneti Múzeum között, az Anjou bástyánál ugyancsak a török idők egy kiemelkedő mementóját találjuk: az utolsó budai pasa, az albán származású Abdurrahmán Abdi Arnaut síremlékét.
Ha nem is pontosan itt, de a korabeli történetírók szerint a közelben hunyt el Buda utolsó vezíre. Az emlékművet 1932 szeptemberében annak a Szabó Györgynek a leszármazottai állíttatták, aki a felszabadító hadsereg katonájaként ugyanitt, és ugyanezen a napon, 1686. szeptember 2-án lelte halálát.
Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa Zsille Kálmán festőművész tervei alapján elkészült síremlékének a Széll Kálmán tér felé eső oldalán mai török nyelven, a Vár felőli oldalán pedig magyarul és arab írással, oszmán-törökül olvasható:
„A 145 éves török hódoltság utolsó budai helytartója vezir Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa e hely közelében esett el 1686 nyárutó hava 2 napján délután életének 70-ik évében. Hős ellenfél volt békesség vele!”
A háború előtt a mai pesti oldalhoz hasonlóan a budai korzón is impozáns szállodák sorakoztak. A Várkert-rakparton többek között a szomszédos Széchenyi-palotáról elnevezett pazar külsejű és patinás enteriőrrel rendelkező Széchenyi-szálló állott, amelyet 1890-től Corso-szállónak, majd végül 1898-tól Fiume Szállónak neveztek. A fővárosi polgárok azonban „Fiume” névvel nem csak a fantasztikus Duna-parti panorámával rendelkező hotelt illették, hanem a benne működő pazar kávéházat is.
Az egykoron a Krisztinavárosban élő író, Márai Sándor életbölcsességei mindig egy kis gyógyírt, egy kis állandóságot jelentenek menthetetlenül megtébolyult világunkban. A július hónapról szóló írása először 1937. július elején jelent meg az egykori Képes Vasárnap című lapban önálló tárcaként, majd a Négy évszak címen összeállított könyvben jelent meg kötetben néhány évvel később. Érdemes elolvasni.
Az egykori Pest az Alagút megnyitásával pumpált életet a Várhegy nyugati oldalán húzódó Krisztinavárosnak keresztelt budai városrészbe. Ma már nem is gondolunk bele, de a festői tájat - benne a Horváth-kert, illetve a Vérmező buja növényzetét - az Ördögárok vizével öntözték, s részben ma is ez táplálja a fák, növények gyökereit. A patak, illetve az azon átvezető híd egyik szép, de szinte elrejtett emléke tabáni emlékkő, amely valahol a tabáni park, az Erzsébet-szobor, illetve az Arany Szarvas kiszögelésének közepén bújik meg. Olyannyira, hogy az erre járó turisták fényképezgetik ugyan, de az itt élők előtt sokszor észrevétlen marad.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
