„A hideg gépfegyverekkel lövi a várost” – Márai és a február
1938-ban jelent meg a Mikó utca-Logodi utca sarokházában élő író, Márai Sándor (1900-1989) A négy évszak című kötete, amely részben az öt évvel később kiadott Füves könyv előzményének tekinthető. Ekkor sem volt meleg februárban, de két év múlva, 1940-ben éppen ezen a napon, február 16-án Miskolc Görömbölytapolca városrészében -35 fokot mutattak a hőmérők. Az említett gyűjteményből idézzük most Márai három különleges, február kapcsán megfogalmazott lakonikus írását, amelyek elvezetnek bennünket az irodalom hőmérsékletéhez, egy könnycsepp nagyságú tócsához és a jégeprekhez is – természetesen az egyik utolsó magyar "polgár" mindig különleges és élvezetes egyedi stílusában.
A prózai epigrammákat, sztoikus bölcsességeket, lakonikus gondolatokat csokorba szedő gyűjtemény lírikus hangvétele prózaversekké hajlítják a költői igényességgel, mégis rím nélküli, de abszolút hallással megkomponált mondatokat. Most három írást idézünk az író Február címszó alatt közölt írásai közül.
Mínusz húsz
A hideg gépfegyverekkel lövi a várost. A temetőben járva hallani, amint ropognak a fagyott földben a halottak csontjai. A kutyák úgy lapulnak a házfalak mellett, mint az ordasok, melyek belopakodtak a városba, s most legszívesebben tenyérből ennék az élelmet, krokodilkönnyeket hullatva, hazug alázkodással; esetleg egy kis grahamkenyeret is. A közgazdasági lapok szerkesztői is ilyen képpel oldalognak a bankok előtt, prémjeikben, vörös orral, valamilyen szeretet-pausálét remélve, mint az etető körül a szarvasok. Fogvacogva ülök szobámban, könyveim között, melyek nem melegítenek többé. A gondolat ereje tehetetlen a valósággal szemben, gondolom. Ezek a gondolatok, szobámban, a mérsékelt éghajlat termékei. Most, mikor a megegyezés felborult, Goethe e mínusz húszfokos hidegben éppen olyan értelmetlen, mint a forró Byron vagy a lobogó Rostand. Az irodalom hőmérséklete 18 Celsius. E hőfok alatt és fölött senkinek nincs igazi szüksége reá.
Fiatal nő, hóban
A fiatal nő elment mellettem a hóesésben, és reám mosolygott. A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem magammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon. Havas mosoly volt és lassan olvadt. A végén mindössze valami kevés nedvesség maradt belőle a lélekben; apró tócsa, nem nagyobb, mint egy könnycsepp.
Primőrök
Szikrázó, csattogó hideg. A lapokban rémhírek a szeretetről és a megfagyott emberekről. Éjjel fölébredünk a hidegre, vacogva bámuljuk a szennyes jeges ablakot, amely mögött kóbor vadállatok, csontig átfagyott villamosok és didergő, rekedten vonító gépkocsik csavarognak, vinnyogó falkákban. De én várom, hogy csöngetnek, s egy tálon gyümölcsöket hoznak be, a tél primőrjeit. Miért ne? Nyilvánvaló, hogy ez az évszak is megérlel valamit. Csodálatos gyümölcsöket várok, világoskék jégbarackot, zúzmarás, fekete jégepret, jégvirágos csokrokat, melyeknek illata kissé fanyar, s csak tündéri, kékesfényű jéglakomákon tűzik fel e hóvirágokat a hölgyek kebleikre, melyek természetesen jégkeblek. Örökké várok valami újat; fogvacogva és dideregve is.
Az éppen ma 1045 éve, 980. április 23-án Velencében született bencés szerzetes egyben első királyunk, Szent István fiának, Szent Imre hercegnek a nevelője is volt. Az 1083-ban, I. László király kezdeményezésére szentté avatott püspök vértanúságának helyét, az egykori Kelen-hegyet később róla, Szent Gellért hegyének nevezték el, az ezen létrejött - részben elsőkerületi – városrész pedig a Gellérthegy nevet viseli. A csanádi püspöki széket betöltő szerzetes életéről a későbbi korokban több legenda is született.
A Budai Vár tövében, a Mikó utca-Logodi utca sarkán álló ház egykori lakója néhány lépésre lakott a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-templomtól. Bizonyára sokszor szemtanúja lehetett az ünnepi menetnek, amely ilyenkor indult meg a Roham utca felé, majd az Alagút utcán tért vissza. Az idén április 11-én éppen 125 éve született Márai Sándor alábbi verse több mint száz évvel ezelőtt, csupán 22 éves korában jelent meg a Kassai Naplóban.
Volt, aki a házsártos felesége elől menekült rendszerint a Hatvany-palotába és volt olyan, akinek az esküvőjét, de még a nászútját is Hatvany Lajos, a baráti körben csak Lacinak hívott báró állta. És persze rengetegen kaptak tőle rendszeres pénzjuttatásokat, pontosabban renumerációt ahogyan a fizetéskiegészítést akkoriban hívták, de volt olyan is, aki csak cipőt akart magának télire. Néhány önkényesen kiragadott példán keresztül mutatjuk be, hogy hogyan adakozott a valaha élt legnagyobb magyar mecénás.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
