A 125 éve született Márai Sándor így írt az augusztusról

Augusztus hónap a valaha élt legnagyobb uralkodóról, az Augustus néven római császárként ismertté vált Octavianus felvett nevét viseli. Eredetileg ez a hónap a római naptár hatodik, Sextilis nevű hónapja volt, ezt nevezték át Augustus császár tiszteletére augusztusra, mivel a császár ezt a hónapot szerette a legjobban és ezt tartotta a legszerencsésebb hónapnak az ember életében. Az Augustus szó felségest, nemest, szentet jelent, amely jelzővel a rómaiak csak a isteneket illették.

Márai Sándor (1900-1989) sokáig itt, a Mikó utca-Logodi utca sarokházban élt feleségével, Matzner Ilonával (1899-1986), Lolával. A négy évszak című kötete 1938-ban jelent meg a, amely valamelyest az öt évvel később kiadott Füves könyv előzményének tekinthető. A prózai epigrammákat, sztoikus életbölcsességeket, lakonikus gondolatokat csokorba szedő gyűjtemény lírikus hangvétele prózaversekké hajlítják a költői igényességgel megkomponált mondatokat. Ebből idézzük most Márai csodálatos gondolatait a nyárról, pontosabban az augusztusról. Mert Márai persze az augusztusról is úgy tudott írni, ahogyan senki más. Egy nyugat-európai – Londont, Párizst, Velencét, Firenzét és Rómát – érintő vakáció után megérkező polgári világ tárul elénk, annak gondolataival, álmaival és eszmélésével. A megérkezés – igen, akár ez is lehetne a címe ennek az írásnak. És talán napjainkban, „tízmásodperces életünkben” rövidíteni kellene a szövegen, de szándékosan nem teszem. Mert Máraihoz hasonlóan én is ragaszkodom ehhez a letűnt, korszerűtlen, a gyorsaságot, egyszerűséget és rövidséget egyáltalán nem preferáló - s legalább magunkhoz legyünk őszinték - kissé avítt, ásatag és ma már csak épphogy megtűrt világhoz, amit polgárinak hívnak…

Megtérnek a tengertől, a hegyek közül, az idegen, nagy városokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalonnát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a világból, lelkesen és hadarva adnak elő, két kézzel csomagolnak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nő szemének emlékét, amint Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfajta ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek. Lelkendeznek, aztán sóhajtanak, leülnek a félig kicsomagolt málhák között, kifulladtan, fáradtan, tehetetlenül. Egy pillanatig ülnek így, révedező pillantással, emlékektől csillogó szemmel, önfeledt mosollyal. Nem hallják, mikor ebédhez hívják őket. A padlón papucs hever s a Dávid-szobor apró gipszmása s egy villamosjegy Párizsból. „Igen, jövök már”, kiáltják az ebédlő felé. E pillanatban elkomolyodnak. De ez a komolyság, az első kanál levessel már el is múlik. Milyen szép a lakás! Persze, kitakarították, amíg ők oda voltak. Milyen szép az otthon, s Párizsban láttak egy négert, ott ült a sugárúton egy kávéház előtt, fehér nyári ruhában, girardikalapban, s arra a fűszeresre hasonlított, akinek régen, régen, harminc év előtt üzlete volt Kalocsán. Még szeptember előtt kifestik a lakást, mondják, s a kályhákat is át kell állítani. De Velencében, a dózsék palotájában, nem volt fürdőszoba; ki hinné?... Végre, igazi étel, mondják teli szájjal és csillogó szemekkel; egész úton nem kaptak egy falat rozskenyeret! De aztán eszükre jut a pillanat, mikor Hampsteadban, egy kis fennsík domborulatáról lenéztek Londonra, s egyszerre hallgattak, mert éppen este volt, s London oly nagy volt és olyan vidékies, s végképp nem értették. Aztán lefeküsznek a díványra, belélegzik az ismerős szoba változatlan illatát, még akarnak mondani valamit, Elíz csomagolja ki a pipereszereket is, mert félős, hogy kiömlött a kölnivíz. Firenzében rossz volt az ágy, még akarnak valamit. De akkor már alszanak. Alusznak és álmodnak, s a világ csodálatosan keveredik álmukban az otthon illatával. Közben csendesen elered az eső. Mikor felébrednek, fél öt felé, már csapzott, sárgás lombozatú fák állanak az ablak előtt, s a háztetők fölött köd száll. Most megnézik a postát, s csodálkoznak, mily sok közük maradt a világhoz! A szobák, amíg odajártak, a világban, kihűltek. Eszükbe jut Szent István. Eszükbe jut, hogy két hét múlva beíratás, s aztán kezdődik az a különös, szívós, ernyedetlen, megszokott és mégis nyugtalanító feszültség, ami az otthoni élet, az otthoni munka és az otthoni pihenés. Rómában persze könnyebb, gondolják. S lemennek a kávéházba, amely így augusztus vége felé már egész őszies; a biliárdozók hangosabbak, a lámpákat hat felé gyújtják, s elmenőben észreveszik, hogy a temetésrendező kirakata tele van egészen új, érdekes gyászjelentésekkel. E jelentéseket hazamenet figyelmesen elolvassák. Aztán elkövetkezik az éjszaka, s álmuk már tisztább, nyugodtabb. Néha még hallják egy londoni gépkocsi tülkének sivítását vagy a hangot, amint egy fiatal leány fölnevetett a tengerparton. Miért nevetett? – kérdik szórakozottan, némán. Az ismerős utcákon már közönyösen járnak, engedelmesen és várakozás nélkül. Az augusztus még fénylik egy pillanatra, s e fényben megvillan a világ emléke. Milyen is a világ? Van benne tenger és goromba, idegen pincérek s nagy festők képei, s valami, amit nem lehet tökéletesen megérteni.

‍