80 éve indult el Budapestről a nemzeti kincseinkkel megrakott „Aranyvonat”
A több mint hétmillió főt számláló sztálini Vörös Hadsereg 1944. végére nem csak a Szovjetunió területeit foglalta vissza, de megindult a vele hadban álló német szövetséges államok területeinek meghódítására, így többek között Magyarországra is. Ennek hatására 1944. decemberében megkezdődött az állami vagyon nyugatra szállítása, s mire a szovjet csapatok elérték a fővárost, hazánk nemzeti kincsei már egy felső-ausztriai falu kolostorának kriptájában lapultak.
Nem csupán Magyar Nemzeti Banknak a pengő aranyfedezeteként szolgáló közel 30 tonnás aranytartalékait, illetve a jegybank devizatartalékait menekítették külföldre, hanem az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia közgyűjteményének egy jelentős részét is, többek között egy felbecsülhetetlen összegű állami bélyeggyűjteményt, illetve Mátyás király Corvináit.
A náci vezetők - többek között Adolf Eichmann (1906-1962) - is sürgették, hogy Magyarország teljes aranykészletét Harmadik Birodalom területére kell szállítani, de valójában az akkori magyar vezetés is a szovjetek előli nyugatra menekítést tartotta helyénvalónak. Persze a bölcsebbek próbálták hátráltatni az indulást, bízva abban, hogy egy már meggyengült, esetleg összeomlott birodalomba érkezik majd a szállítmány, így az vissza is fog jutni a háború utáni Magyarországra. Fontos, hogy ez az „aranynvonat” nem összekeverendő a magyar zsidóság elrabolt és einstandolt értékeit Magyarországról kimenekíteni akaró vonattal. Az MNB nemzeti kincsekkel megrakott szerelvényei, az „Aranyvonat” 1944. december 15-én indultak el Budapestről Veszprémbe, ahonnan előbb Sopronba, majd sokáig Fertőboz állomására érkeztek. A határon áthaladva a Salzburg mellett fekvő felső-ausztriai kisvárosba, Spital am Pyhrn-be érkeztek, ahol végül a helyi kolostor kriptájába szállították a magyar nemzeti kincseket. A vonatokon utazott még a jegybank kétszáz fős tisztviselő gárdája és azok családtagjai, mindösszesen közel hétszáz ember.
A magyarországi kommunista hatalomátvételt sürgető, Rákosi Mátyás és a sztálini Szovjetunió szócsöveként funkcionáló propagandalap, a Szabad Nép 1945. november 14-én megjelent cikkében felháborodva írt arról a „nyilasvilágról”, hogy:
A Nemzeti Bankban visszahelyezik állásukba a rablókat, akik Hitler és Szálasi megbízásából elrabolták a Nemzeti Bank aranyát
1944. december 24-én a Magyar Nemzeti Bank tisztviselőinek egy része a bankarany-, valuta- és devizakészletével együtt Veszprémbe szökött. Ez év januárjában onnan is tovább mentek. Bíztak a német csodafegyverekben, örömmel mentek Németországba és a veszprémi pályaudvaron többszáz tisztviselő és tisztviselőcsaládtag tolongott az ausztriai Spittalba induló vonat körül, egymással vetélkedve, ki érkezik hamarabb a Magyarország elrabolt vagyonával Hitlerhez. Néhányan, torzsai Biber Gyula és Knirsch Gusztáv vezetésével Sopronban maradtak, „a bank magyarországi ügyeinek intézésére”. A többiek, háromszázötvenöten, 50 csendőr kíséretével a bankaranykészletével együtt Spital am Pyhrnbe tették át székhelyüket. (…) A spittaliak bűnösök. Nem az altisztek és sofőrök, akiket sok esetben valóban kényszerítettek a menekülésre, de a tisztviselők, a felügyelők és igazgatók, akik annak idején lelkesen segédkeztek a háború előkészítésében, akik készségesen pénzelték a nyilas és fasiszta hazaárulókat, akiket teljesen átitatott a reakció. A Nemzeti Bankbaba a jelek szerint szívesen leigazolnák őket. De nem kell hozzá különösebb jóstehetség, megmondhatjuk: a magyar demokrácia nem fogja ezt tűrni.
A háború után megválasztott kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc (1903-1979) washingtoni tárgyalásán az amerikaiak végül garantálták az „Aranyvonat” rakományának visszaszolgáltatását hazánk számára.
Ennek megfelelően a Kirchdorfi járásban fekvő településről - annak az amerikai hadsereg által történő 1945. májusi felszabadítása után - a kincseket a németországi Frankfurt városába szállították, ahonnan 1946. augusztus 6-án érkeztek vissza az értékek a magyar fővárosba. Ezen az aranytartalék képezte az alapját a háború után bevezetett, új magyar fizetőeszközként létrehozott forintnak. Az aranytartalék mellett a múzeumi anyag jelentős része is visszakerült végül Magyarországra.
(A főképen Szőke Gábor Miklós szobrászművész "Aranyvonat" ihlette, Pénzmúzeumban található alkotása látható.)
Az éppen ma 1045 éve, 980. április 23-án Velencében született bencés szerzetes egyben első királyunk, Szent István fiának, Szent Imre hercegnek a nevelője is volt. Az 1083-ban, I. László király kezdeményezésére szentté avatott püspök vértanúságának helyét, az egykori Kelen-hegyet később róla, Szent Gellért hegyének nevezték el, az ezen létrejött - részben elsőkerületi – városrész pedig a Gellérthegy nevet viseli. A csanádi püspöki széket betöltő szerzetes életéről a későbbi korokban több legenda is született.
A Budai Vár tövében, a Mikó utca-Logodi utca sarkán álló ház egykori lakója néhány lépésre lakott a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-templomtól. Bizonyára sokszor szemtanúja lehetett az ünnepi menetnek, amely ilyenkor indult meg a Roham utca felé, majd az Alagút utcán tért vissza. Az idén április 11-én éppen 125 éve született Márai Sándor alábbi verse több mint száz évvel ezelőtt, csupán 22 éves korában jelent meg a Kassai Naplóban.
Volt, aki a házsártos felesége elől menekült rendszerint a Hatvany-palotába és volt olyan, akinek az esküvőjét, de még a nászútját is Hatvany Lajos, a baráti körben csak Lacinak hívott báró állta. És persze rengetegen kaptak tőle rendszeres pénzjuttatásokat, pontosabban renumerációt ahogyan a fizetéskiegészítést akkoriban hívták, de volt olyan is, aki csak cipőt akart magának télire. Néhány önkényesen kiragadott példán keresztül mutatjuk be, hogy hogyan adakozott a valaha élt legnagyobb magyar mecénás.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
