Az elnevezés pedig egy ókori tévhiten alapul, ugyanis a Szíriusz csillag nyár közepén, a Rómában ekkortájt tomboló legnagyobb hőség idején jelent meg az éjszakai égbolton, és emiatt a római polgárok azt hitték, hogy a csillagkép okozza a nagy meleget. Így vált a kánikula szó szinte minden európai számára a forró nyári időszak nemzetközi elnevezésévé. A magyar nyelvtörténetben már a XVI. században találunk forrást, amelyben szerepel a kifejezés.
A család kint van a nyaralóban, nincs a közelben ismerős, kávéházba se érdemes bemenni, ilyenkor, kánikulában, rendes ember nincs Pesten, aki itt van, az mérges és elkeseredett, kár szóba állni velük.
– írta Karinthy Frigyes (1887-1938) Lekéstem a vonatot című humoreszkjében.
De nézzünk inkább néhány verset, amely ehhez a forró nyári időjáráshoz kapcsolódik. A sokszor itt a budavári Bécsi kapu téri Hatvany-palotában vendégeskedő Weöres Sándor így írt Kánikula című versében:
Szikrázó az égbolt
aranyfüst a lég,
eltörpül láng-űrben a
tarka vidék.
Olvadtan a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött utaznak
izzó gyöngyszemek.
Ragyogó kékségen
sötét pihe-szál:
óriás magányban
egy pacsirta száll.
A Tabánban élő Kányádi Sándor (1929-2018) Kossuth-díjas magyar költő konkrétan a budapesti forróságról írt egy játékos kis költeményt Városi kánikula címmel.
Éjjel-nappal
forró katlan,
a hőség ki-
bírhatatlan.
Minden ház, mint
egy-egy kályha,
s mintha lépnél
eleven parázsra.
Se egy szellő,
se egy felhő,
se nyugatról
se keletről.
A nap mintha
megállt volna,
az éjnek is
nap a holdja.
S az utak, mint
sárkánynyelvek,
valósággal
sisteregnek,
s ugranának,
ha nem volna
híd alattuk,
a folyóba.
Kosztolányi Dezső pedig, a Logodi utca egykori lakója a modern német líra képviselőjének, Stefan Georgénak (1868-1933) versét ültette át magyarra, így:
Az erkély már hallgat árván,
zeng a kertből édes ének,
pompázó platánok árnyán
szépelegnek büszke szépek,
drága, pípes öltönyökbe
a lovagjukkal karöltve
tétováznak s bájjal intnek
híveiknek.
Óh, a büszkék, a hiuk,
míg vígan ugrál a fiuk,
mind könnyelmű kedvbe flörtöl,
bájos ajkon léha szó
és a parfüm a gyönyörtől
elhaló.
Dob se dobban; nyugalom van.
Messze zajt, lovas-dobajt
hallanak s néznek utánuk,
röpke szóra kél a szájuk
s felsohajt.
Víg üresség, lomha álmok,
terhes tettre gyászos átok,
bölcs nyugodtság, csak a tóba
enyhe, jó ma.
Evező zeng a vizekrül,
eltűn a hajócska már
s ez ütembe becsicserdül
olykor egy nótába kezdő
kismadár.
