„Ó teleim, gyermeteg telek! mily bolondul elfeledtelek…” – Babits Mihályt is megihlette a december

Babits Mihály (1883-1941) az Attila út 133-as számú ház első emeleti lakásában 1931 áprilisától 1937 augusztusáig élt, majd ekkor a 103. szám alatti modern Bauhaus-stílusú háznak, a korábbinál jóval nagyobb, negyedik emeleti lakásába költöztek át, ahol Ildikónak már külön szobája is volt. Itt laktak egészen 1940 májusáig, amikor is – a megnövekedett könyvtár miatt szűkössé vált lakásból – a költő utolsó budai otthonába, a Logodi út 31-be alá költöztek át. Babits a XX. századi magyar irodalom központi alakja volt, akinek költészetét a sokszínűség, a választékos nyelvezet, illetve a precíz verstani bravúrok egyaránt jellemezték, Ő volt a magyar irodalom legszorgalmasabb tehetsége. A december hónap által megihletett költő a télről is egyedi stílusban tudott írni. Emlékezés gyermeteg telekre című versét hoztuk most el Nektek:

‍

Telek jutnak eszembe, telek,

régi, kemény, csillagos telek,

murijáró szép falusi utcák,

deres bajszok s nagy piros fülek.

Parasztszagu éjféli misék,

mennyi süllyedt, jámbor semmiség,

nagykendőbe bagyulált cselédek,

cukorbundás házak, tejes ég.

‍

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,

Pesten is átbujtam egy telet.

Csillagok és lámpák kavarodtak,

félelmes volt a sok emelet.

Nappal kezdődtek az éjszakák,

csilingelt és búgott a világ,

cicázott az ablakok viszfénye:

Mikulás ment a hátsó gangon át.

‍

‍

Később, kisvárosi zsúrokon,

mikor összejött a sok rokon,

lányokat kellett hazakisérni

s én hallgattam az egész uton.

De másnap, mint röpülő-cipős

Merkur, versre lengtem a csipős

ködben a magányos jégen – mit ma

nemcsak lábam, de szivem se győz.

‍

‍

Ó teleim, gyermeteg telek!

mily bolondul elfeledtelek.

Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha

nem ringatja eleven meleg.

Némelyik már, mint egy szertehullt

láncnak szeme, halkan elgurult…

Pedig amint fogy-fogy a jövendő,

egyre-egyre drágább lesz a mult.

‍