Miben látta az élet értelmét Márai Sándor? Egy januári írásában árulta el titkát…

A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre. Mit is akarok még az élettől? - gondoltam, pezsgőspohárral kezemben. - Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?

Szegezi önmagához szilveszter napján a némileg kíméletlen, ugyanakkor olykor megkerülhetetlen kérdést az író:

Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom.

- válaszolja meglepő őszinteséggel önnönmagának. Azonban Márai itt nem áll meg.

Mi az élet értelme?

- teszi fel az újabb kérdést, ezzel mintegy metafizikai elmélkedéssé tágítva saját újévi töprengését. S itt el is indulhatunk Márai életfilozófiájának, ontológiai bölcselkedésének szellemi válaszútján:  

Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes. Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz megismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében. Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet "gyakorolni" az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem. Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát. Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős volt és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is. Az idő megtanított reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság, mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versekből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul.

Most viszont mi se álljunk meg, hanem nézzük meg, hogy mit írt másik bölcs könyvében, a Füveskönyvben az igazságról, ami itt, a Négy évszakban az élet értelmeként jelent meg. Nos, a magyar irodalom legfontosabb „herbáriumában” az igazságról szóló fejtegetését, Márai életreceptjét az „Arról, hogy égni is kell” címszó alatt találjuk, de nézzék csak:

Mint a máglyán, úgy kell égni. Mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ez ellen. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érette, elégni, az élet anyagát, a test szövetét is odadobni a lángoknak, melyek egyszerre perzselnek kívülről és belülről. Ezt a máglyát, melyre végül is oda kell állni minden embernek, aki az igazat akarja, ketten rakják: a hóhér és az áldozat. Nem lehet a végén megegyezni. Minden gyakorlat, tapasztalás, óvatosság hiábavaló. Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.

Egy biztos, Márai megmaradt, életművét az egész emberiség kincsestárában őrzik, de itthon, Magyarországon – lévén, hogy magyar író volt - talán egy kicsit nagyobb érzékenységgel, nagyobb odafigyeléssel és szeretettel ámulunk világunk egykori különleges emberi nagyságán és tehetségén, aki valaha innen indult el kényszerből a világ másik felére…

‍