
Márai Sándor így írt az augusztusról
Márai Sándor itt élt a Mikó utca és a Logodi utca sarkán álló házban, amely sajnos az 1946-ös szovjet katonai ostrom martalékává vált. "Budán könnyebben lélegeztem" – írta bizonyítékául annak, hogy igazából mindig is a Krisztinaváros maradt az otthona. Az író a kommunizmus miatti önkéntes kényszeremigrációban sem tudta elfelejteni a Mikó utcát és a gesztenyefáit. És ez az oximoron talán jól mutatja szabadságának kényszerűségét és üldöztetettségét.
Márai volt A BUDAI POLGÁR, így csupa nagybetűvel, hiszen ő képviselte legmarkánsabban és legtermészetesebben azt a letűnt polgári világot, amely örökre elveszett a szovjetek által megszállt kelet-európai országokból – a zsidó polgárság elhurcolása, elüldözése és a német polgárság kitelepítése után – a második világháborút követő új világrendben. Ha jobban belegondolunk Márai élete egy kényszerű menekülés volt az állandó üldöztetésben. Kassát, a felvidéki polgárvárost magyarsága miatt kényszerült elhagyni a család, Magyarországról pedig annak az életformának az üldöztetése miatt, amit polgárinak nevezünk. Ami valójában arról szól, hogy az ember – megteremtve a piaci igényeknek megfeleltetett megélhetését és jólétét - fizikálisan, pontosabban anyagilag független a mindenkori hatalomtól, ennek következményeként szellemileg és spirituálisan is szabad a világi impériumoktól. Márai ezt a szabadságot nem adta volna oda, nem áldozta volna fel semmiért, inkább valódi otthonától és hazájától távol, valójában ezek nélkül élt a világban, de kétségtelenül mindig, mindenhol függetlenül és szabadon. Márai egyedi, senkivel sem összetéveszthető írói stílusa a sztoikus, epiktétoszi filozófia leképződésében, annak egy XX. századi polgár egyedien rezignált hangvételű tolmácsolásában rejlik. Írásai ezért is örökérvényűek és az egész okcidentális világban érvényesek, ugyanis egy Európában mindenhol eltünedezőben lévő világnézet, a XX. századi polgári életfelfogás és életmód lassú illanásának mértékletes tudomásulvételének valóban szép (!) irodalmi rögzülései.
A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…
- foglalta össze egy helyütt az általa képviselt polgári attitűd lényegét.

Márai persze az augusztusról is úgy tudott írni, ahogyan senki más. Egy nyugat-európai – Londont, Párizst, Velencét, Firenzét és Rómát – érintő vakáció után megérkező polgári világ tárul elénk, annak gondolataival, álmaival és eszmélésével. A megérkezés – igen, akár ez is lehetne a címe ennek a Négy évszak című kötetben (1938) megjelent írásnak. És talán ebben a mai világban illendő lenne a szövegen rövidíteni, de nem tettem. Mert Máraihoz hasonlóan én is ragaszkodom ehhez a letűnt, korszerűtlen, a gyorsaságot, egyszerűséget és rövidséget egyáltalán nem preferáló - s legalább magunkhoz legyünk őszinték - kissé avítt, ásatag világhoz...
"Megtérnek a tengertől, a hegyek közül, az idegen, nagy városokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalonnát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a világból, lelkesen és hadarva adnak elő, két kézzel csomagolnak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nő szemének emlékét, amint Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfajta ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek. Lelkendeznek, aztán sóhajtanak, leülnek a félig kicsomagolt málhák között, kifulladtan, fáradtan, tehetetlenül. Egy pillanatig ülnek így, révedező pillantással, emlékektől csillogó szemmel, önfeledt mosollyal. Nem hallják, mikor ebédhez hívják őket. A padlón papucs hever s a Dávid-szobor apró gipszmása s egy villamosjegy Párizsból. „Igen, jövök már”, kiáltják az ebédlő felé. E pillanatban elkomolyodnak.
De ez a komolyság, az első kanál levessel már el is múlik. Milyen szép a lakás! Persze, kitakarították, amíg ők oda voltak. Milyen szép az otthon, s Párizsban láttak egy négert, ott ült a sugárúton egy kávéház előtt, fehér nyári ruhában, girardikalapban, s arra a fűszeresre hasonlított, akinek régen, régen, harminc év előtt üzlete volt Kalocsán. Még szeptember előtt kifestik a lakást, mondják, s a kályhákat is át kell állítani. De Velencében, a dózsék palotájában, nem volt fürdőszoba; ki hinné?... Végre, igazi étel, mondják teli szájjal és csillogó szemekkel; egész úton nem kaptak egy falat rozskenyeret! De aztán eszükre jut a pillanat, mikor Hampsteadban, egy kis fennsík domborulatáról lenéztek Londonra, s egyszerre hallgattak, mert éppen este volt, s London oly nagy volt és olyan vidékies, s végképp nem értették. Aztán lefeküsznek a díványra, belélegzik az ismerős szoba változatlan illatát, még akarnak mondani valamit, Elíz csomagolja ki a pipereszereket is, mert félős, hogy kiömlött a kölnivíz. Firenzében rossz volt az ágy, még akarnak valamit. De akkor már alszanak.
Alusznak és álmodnak, s a világ csodálatosan keveredik álmukban az otthon illatával. Közben csendesen elered az eső. Mikor felébrednek, fél öt felé, már csapzott, sárgás lombozatú fák állanak az ablak előtt, s a háztetők fölött köd száll. Most megnézik a postát, s csodálkoznak, mily sok közük maradt a világhoz! A szobák, amíg odajártak, a világban, kihűltek. Eszükbe jut Szent István. Eszükbe jut, hogy két hét múlva beíratás, s aztán kezdődik az a különös, szívós, ernyedetlen, megszokott és mégis nyugtalanító feszültség, ami az otthoni élet, az otthoni munka és az otthoni pihenés. Rómában persze könnyebb, gondolják. S lemennek a kávéházba, amely így augusztus vége felé már egész őszies; a biliárdozók hangosabbak, a lámpákat hat felé gyújtják, s elmenőben észreveszik, hogy a temetésrendező kirakata tele van egészen új, érdekes gyászjelentésekkel. E jelentéseket hazamenet figyelmesen elolvassák.
Aztán elkövetkezik az éjszaka, s álmuk már tisztább, nyugodtabb. Néha még hallják egy londoni gépkocsi tülkének sivítását vagy a hangot, amint egy fiatal leány fölnevetett a tengerparton. Miért nevetett? – kérdik szórakozottan, némán. Az ismerős utcákon már közönyösen járnak, engedelmesen és várakozás nélkül. Az augusztus még fénylik egy pillanatra, s e fényben megvillan a világ emléke. Milyen is a világ? Van benne tenger és goromba, idegen pincérek s nagy festők képei, s valami, amit nem lehet tökéletesen megérteni."

Vas István éppen 80 éve, a II. világháború befejezésekor írta Februári jegyzetek című versét, de annak utolsó két sora plasztikusan mutatja meg azt is, hogy a költő még képtelen feledni az átélt szenvedést, a tragédiákat, a háború kísértő borzalmait. A költőt a vészkorszak idején második felesége, Kutni Mária, illetve Ottlik Géza (1912-1990) és felesége, Debreczeni Gyöngyi bújtatták. A kemény fizikai munkát jelentő gyalázatos munkaszolgálatok és az embertelen megaláztatás borzalmai miatt az író többször is végezni akart magával. Szerencsénkre egyszer sem sikerült…

1944. december 26-án zárult be az szovjetek ostromgyűrűje Budapest körül. Innentől kezdve 51 napon át tartott Budapest ostroma. Az irtózatos pusztítás városunk testén beforratlan seb maradt. Az orosz megszállóktól rettegő lakosság egy része úgy döntött, hogy a Budán, illetve a Várban ragadt német és magyar katonákat követve megpróbál kijutni a kelepcéből. Az alábbi cikk azokról az ártatlan áldozatokról szól, akik ezt az utat választották. Emlékezzünk rájuk kegyelettel!

Néhány nap múlva ünnepeljük Jókai Mór születésének bicentenáriumát, aki 1825. február 18-án született Komáromban. A jeles évforduló alkalmából egy különleges Jókai-esten vehetünk részt a Budavári Palotanegyedben. Noha, a magyar romantikus irodalom legjelentősebb alakja egész életében Pesten – a Kiskörút vonzáskörzetében - lakott, mégis millió szállal kötődött Budához, illetve a Budai Várhoz. Ennek apropóján szerveznek egy különleges irodalmi estet a Budavári Palotanegyed egyik legérdekesebb helyén, a Karakas Pasa tornyában, ahol talán a gasztronómia is nagyobb szerepet kap, mint máshol.