Márai Sándornak (1900-1989) 1938-ban jelent meg A négy évszak című kötete. Ez a könyv valójában az 1943-ban  kiadott Füves könyv előzményének tekinthető. Az író feltehetően ebben a műfajban legotthonosabban magát. A prózai epigrammákat, sztoikus bölcsességeket, lakonikus gondolatok lírikus hangvétele költeményekké hajlítják a tökéletesen megkomponált mondatokat.

Az alábbi idézet az ősz már télbe hajló hónapjáról, a novemberről szól:

Az ifjúság álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakokról. Számára a díszletek változnak csak, az élet sugárzó játékának díszletei. Az évet úgy látja, mint négyfelvonásos színjátékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít.
A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életre kelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség kissé városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor. Mindenekelőtt – és mindenekfölött – fázunk.
Mint egy középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan, kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vastag ruhákat szellőztetünk, beöltözünk a tél jelmezeibe, félünk valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk. Álmainkban még feldereng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke. Gyermekkorunkban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet, melynek ez volt a címe:A tél örömei. A képeken nagyapó, keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott, mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek, a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hideg napsütésben. Mindez elmúlt.
Nyarak és telek megtanítottak rá, hogy a télnek nincsenek „örömei”, nincs más, igazi élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami él, ha fény esik reá. Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melynek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már nem örülök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár ünnepélynek örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom, bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcsolyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait. Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelőtt is sötét, a vastag ruhadarabok és a légcsőhurut. Mindez sovány öröm.
A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk.
Talán kibírjuk.