1938 volt, amikor megjelent a Mikó utca-Logodi utca sarokházában élő író, Márai Sándor A négy évszak című kötete, amely valamelyest az öt évvel később kiadott Füves könyv előzményének tekinthető. Ebben az évben december elsején nem ez volt a legnagyobb hír: még a novemberi első bécsi döntés lázában égett az ország, amelynek következtében Márai szülővárosa, Kassa is „visszatért”. De milyennek látta a decembert Márai?
A magyar lapok persze teljesen mással voltak elfoglalva, mint Márai új könyvének idézésével. Vitéz Imrédy Béla miniszterelnök ünnepi beszédet intézet Kassához, a frissen kinevezett felvidéki miniszter Jaross Andor pedig Kassáról, mint a „magyar Grácról” beszélt, mindeközben Erdélyben az ekkor 20 éve, 1918 december 1-én összeült gyulafehérvári román nemzetgyűlésre emlékeztek, amelyen az első világháború szövetségi rendszerében megerősített erdélyi román kisebbség proklamálta Erdély elszakítását Magyarországtól. Akkor még csak apró hírecske volt, de innen nézve már vészjósló jel volt, hogy – a németországi Kristályéjszakának nevezett antiszemita pogromcunami után néhány héttel – a magyar fővárosban kőzáporral zúzták be az Abonyi utcai zsidó gimnázium ablakait. A nagyvilágban eközben a Hitler által megvezetett angol miniszterelnök, Chamberlain örömmel ment vissza Olaszországba Mussollini meghívására, miközben Franciaországban általános sztrájk fenyegetett, Washingtonban pedig még mindig a Kristályéjszaka miatt hüledeztek. Arról pedig aztán végkép senki sem tudott, hogy 1938. december elsején megszületett egy Tandori Dezső nevű kisfiú, aki aztán a krisztinavárosi Máraival szemben a Várdomb másik oldalán a Vizivárosban, nagy elődje nyomdokaiba lép majd néhány évtized után. De térjünk vissza Márai decemberére: Olvassuk csak!
Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.
Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letöröltük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.
A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszabbakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.
Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.
