Ma lenne 100 éves az egyik legnagyobb magyar történész, Niederhauser Emil

Az éppen ma 100 éve született történészprofesszor évtizedeken keresztül járt gyalogosan innen, a Hunfalvy utcai otthonából közeli munkahelyére a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének egykori Úri utcai épületébe.

Pedig a történészprofesszor 1923. november 16-án nem itt Budán, hanem Pozsonyban születetett egy német ajkú magyar polgári család egyetlen gyermekeként. 1945-ben csónakkal menekültek át a Dunán Magyarországra, ahol az Eötvös Lóránd Tudományegyetem történelem-magyar szakos hallgatójaként Keresztury Dezső (1904-1996) felfedezettjeként az Eötvös Kollégium tagja lett.

egész pályámat alapvetően kisebbségi indulásom szabta meg. Innen a nyelvek ismerete, innen a nagyobb megértés mások igényei iránt.

- mondta magáról egy 1993-ban megjelent interjúban.

Anekdoták százait mesélte egykori tanítványainak, mert vallotta, hogy

Hogy mester nélkül nincs tanítvány, de tanítvány nélkül sincsen mester.

De pedagógusi ars poeticáját jól tükrözi híres mondása is:

Nálam a bukást ki kell érdemelni

‍

Szinte sosem, csak nagyon indokolt esetekben adott rossz jegyet a diákoknak. A többek között Akadémiai Díjjal, Pázmány Péter-díjjal és Széchenyi-díjjal kitüntetett nagyhatású professzor történészgenerációk hadának adta át a tudományszeretetét. Tanítványai élő lexikonként tekintettek a kiváló humorérzékéről és emberi közvetlenségéről híres tudósra. Világnézetét plasztikusan mutatja, hogy egy interjúban így fogalmazott

én a nem párttagokkal jobb viszonyban. lehetett velük beszélni, de a kommunistákkal is megpróbáltam megtalálni a közös hangot. (…) ami az egykori marxizmus Intézetet illeti, nem nagyon álltam velük szóba, de ez kölcsönös volt. Gyanús voltam nekik: a felvidéki származásom, a pártonkívüliségem, szóval hűvös volt a viszony közöttünk.

‍

Legkedvesebb tanítványait – az Intézetben található szobája mellett - itt a Hunfalvy utcai lakásán is szívesen fogadta, látta vendégül. Az éjszakákba nyúló, cigarettafüstős, borozgatással megtámogatott beszélgetések és szakmai vitákról anekdoták szólnak. Írói stílusát jól jellemzi erre vonatkozó mottója, amit leginkább a hallgatótól is elvárt a dolgozataikban:

Minél hosszabb, annál rosszabb! Minél egyszerűbb, annál nagyszerűbb!

2010. április 16-án Farkasréten elmondott búcsúbeszédében - tudományos munkásságát összefoglalva - egykori munkatársa, Szász Zoltán így fogalmazott:

Szerkesztett bibliográfiákat, szakkatalógust, konferenciaköteteket, egyetemi célú szöveggyűjteményeket, fordított, írt jegyzeteket, részanyagokat. Lektorálta, javítgatta ma már ki tudja hány kolléga kéziratát, témákat, koncepciót adott. Közösségi ember volt, azon belül a szolgáló típus. Azért is, mert tudta, hogy szeretik őt, azok is, akik nagyon más világnézetet képviseltek. Szerették már az Eötvös Kollégiumban, s Debrecenben is, ahol 1951-tõl mellékállásban évtizedekig tanított. Lehet, hogy ez a szeretet és a belső béke, ami oly kevés embernek adatott meg, lehet, hogy ez őrizte meg sokáig vonásaiban is hihetetlenül fiatalosnak. 1984-től már fáradtabban, de – ahogyan maga mondta – „németes kötelességtudattal” tartotta előadásait, szemináriumait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE). Tanítványainak serege emlékszik rá országszerte őszinte tisztelettel, mint iskolateremtője is. (…) Ő az összehasonlító Kelet-Európa-történetkutatás hazai megteremtője, nemzetközileg is elismert úttörője. Még 1949-ben megírta röviden a szláv államok kialakulásának históriáját, az 1960-as évektől jelentette meg nagyszabású komparatisztikai műveit a térség kulcsproblematikáiról: a jobbágyfelszabadításról és a nemzeti-nemzetiségi kérdésről, az értelmiség szerepéről. Teremtő munkája egyben a folyamatosságot is jelentette; a Teleki-intézeti korszak csak éppen formálódó komparatisztikai szándékait valósította meg a megváltozott történelmi körülmények között. Kis műhelytanulmányok után adta ki összefoglaló műveit, amelyeket a rá jellemző tudatosan egyszerű stílusban fogalmazott, csak az érthetőséget és az olvasmányosságot tartva szem előtt. Ebben éppen nem volt németes. A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában című 1962-ben megjelent korszakalkotó agrár- és társadalomtörténeti könyvét A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában című kötete követte (1977). Ezekkel párhuzamosan, programszerűen a nagyobb közönségnek is szóló írásai láttak napvilágot, mint a Nemzetek születése Kelet-Európában (1976, 1982), Forrongó félsziget (1972), Nagy Frigyes (1976), Nagy Péter, Hriszto Botev. És sok másik.

2010. március 26-án, 87 évesen bekövetkezett halála a magyar történettudomány súlyos vesztesége volt; "Emil bácsi" pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Egyszer talán egy emléktáblát is megérdemel majd a Budavári Önkormányzattól.