1978-ban január 6-án – vízkereszt napján – az Amerikai Egyesült Államok egykori külügyminisztere, Cyrus Vance (1917–2002) szolgáltatta vissza Magyarországnak a koronázási jelvényeket. A történelmi pillanatban a Carter-kormányzat képviseletében az amerikai diplomácia vezetője adta át a magyar államnak a Szent Koronát és a hozzá tartozó klenódiumokat.
Írásunkban nem kívánunk részletesen kitérni a Szent Korona múltjára, jelképrendszerére, illetve arra az évszázadokon átívelő eszmei hagyományra, amely a magyar koronázási ékszerek köré szerveződött. Az viszont vitathatatlan, hogy Budavár és a Szent Korona sorsa a történelem folyamán szorosan, mondhatni felbonthatatlanul egybefonódott. Az európai keresztény uralkodói ikonográfiában a jogar a király tekintélyét és méltóságát, az országalma az uralkodói kegyet, a korona a kiválasztottságot és legitim hatalmat, a palást pedig az oltalmat, a gondoskodó védelmet jelenítette meg.
Már a XV. század végén a budai Vár területén, az István-toronyban őrizték Szent István koronáját, ám a jelvények állandó őrzési helyévé a Budai Vár csak a Habsburg-korszakban vált, 1791-től. II. József uralkodásának utolsó évében, 1790. január 28-án adta ki nevezetes pátensét, amelyben – néhány kivételtől eltekintve – visszavonta korábbi rendeleteit, s bejelentette, hogy országgyűlést hív össze, továbbá a Szent Koronát Budára szállíttatja. A korona érkezését kísérő, lelkes hangulatú budai ünnepségsorozat 1790. február 21-én reggel vette kezdetét, és három nappal később zárult. A Várnegyed ragyogó díszbe öltözött, a házakat dekorációk, ékesítések borították, hogy mindenki osztozhasson az esemény örömében. A koronát végül a Szent Zsigmond-kápolnában állították ki, ahol – a korabeli tudósítás szavaival –
minden csinos öltözetű személy bebocsáttatott azok megtekintésére.
Az 1791. évi 6. törvénycikk az új uralkodó, II. Lipót jóváhagyásával megerősítette, hogy a Szent Korona hivatalos őrzési helye Buda marad. A forradalmi esztendőben, 1848-ban Kossuth Lajos ugyan Debrecenbe menekítette az uralkodói jelképeket, azonban a világosi fegyverletétel után Szemere Bertalan a gondjaira bízott Szent Koronát, illetve a koronázási jelvényeket biztos helyen akarta tudni, ezért a volt belügyminiszter, illetve a Magyar Királyság második miniszterelnöke 1849. augusztus 23-án a Duna bal oldali mellékfolyója, a Cserna torkolata alatt emelkedő Allion-hegy tövében, az Orsova melletti – a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom közötti síkságon – elásatta a kincsesládát. Csak jóval később, 1893-ban derült ki, hogy a láda valójában néhai Batthyány Lajos gróf miniszterelnök különös szerkezetű vasszekrénye volt. Szemere ezután Törökországba, majd Görögországba, illetve Párizsba ment, 1851-ben in effigie, tehát távollétében halálra ítélték. A gondos terv ellenére – ahogyan az a kincsekkel lenni szokott – más találta meg. 1852 áprilisától Johann Franz Kempen von Fichtenstamm altábornagy egy missziót szervezett a Korona felkutatására. 1853. szeptember 8-án negyed kilenckor – a térkép alapján történő keresés eredményeként – egy román nemzetiségű magyar határőr, a Krassó-Szörény vármegyei Tuffáson lakó Ion Morosina meg is találta a ládát. Ferenc József 1853. szeptember 19-én elrendelte, hogy a koronát ismét a Budai Vár koronaőrző kamrájában helyezzék el. Itt vigyáztak rá egészen a második világháború végjátékáig. A jelvényeket két alkalommal vitték innen a Várban álló Mátyás-templomba koronázási szertartásra: 1867. június 8-án Ferenc Józsefet és hitvesét, Erzsébet királynét, a magyarok által szeretettel Sissiként emlegetett bajor hercegnőt, majd 1916. december 30-án IV. Károlyt és feleségét, Zitát koronázták meg.
A világégés idején a koronaőrség az országon végigsöprő fosztogatások elől Nyugatra vitte a jelvényeket: előbb Mariazellbe, majd Mattseebe kerültek, ahol elásták őket. Az amerikai hatóságok 1945 után Augsburgba és Frankfurtba szállították, végül 1951-től 1978-ig a texasi Fort Knox támaszponton őrizték. A visszaadás érdekében számos civil és egyházi közösség – katolikusok, protestánsok, köztük baptista körök – élénk diplomáciai lobbit folytatott. Mindszenty József bíboros ugyanakkor határozottan ellenezte a hazaszállítást, mert abban a kommunista rendszer nemzetközi legitimálását látta; álláspontja hosszú időre megakasztotta a törekvéseket.
Végül 1978. január 6-án, Jimmy Carter elnöksége alatt, az Országház kupolacsarnokában adták át a koronázási ékszereket a szocialista állam akkori vezetőinek. A jelvények közel harminchárom év távollét után tértek vissza a tengerentúlról Magyarországra, s az esemény a nemzeti emlékezet egyik meghatározó, sokak szerint korszakhatárt jelentő pillanata lett.
A Szent Koronát az amerikai fél hangsúlyozottan a magyar nemzet közösségének kívánta visszaadni, ezért előre rögzített diplomáciai feltétel volt, hogy Kádár János személyesen nem lehet jelen sem Vance külügyminiszter ferihegyi fogadásán, sem a parlamenti ceremónián. A közvetítést a Magyar Televízió csak kétórás késleltetéssel sugározta, mert a pártállami irányítás tartott az amerikai külügyminiszter beszédének üzeneteitől. A jelvényeket Apró Antal, az Országgyűlés akkori elnöke vette át Lázár György miniszterelnök és Aczél György jelenlétében.
A történelmi relikviákat végül nem Budára, hanem a pesti oldalra, a Magyar Nemzeti Múzeumba szállították, ahol több mint húsz éven át voltak láthatók. 2000-ben – a palást kivételével, amely a múzeumban maradt – ünnepélyes, jelképes aktus keretében a Szent Korona és a többi klenódium a Országház kupolatermébe került. Azóta is itt őrzik az ezeréves magyar államiság, a történeti alkotmány és az élő nemzeti összetartozás jelképét.
Így tehát ma van az évfordulója annak, hogy a magyar Szent Korona – a koronázási ékszerek társaságában – visszanyerte méltó helyét Magyarországon, és ismét a nemzeti közösség múltidéző, ugyanakkor korszerű jelentéssel bíró szimbólumává vált.
(A képen az amerikai Nemzeti Galéria vezetője, Victor Covey átadja a koronát dr. Fülep Ferencnek, a Magyar Múzeum főigazgatójának – Fotó: MTI/Fényes Tamás)
