2010-től 2016-ig a Magyar Nemzeti Múzeum, 2024 óta a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója. Egyetemi tanár (immár professor emeritus), az MTA doktora. Az olasz-magyar kapcsolatok szenvedélyes kutatójaként 1998–2007 között a Római Magyar Akadémia tudományos igazgatója, illetve igazgatója volt. Munkássága messze túlmutat a múzeumi falakon, legújabb sorozatunkban elsőként vele beszélgetünk.
NagyonVár: Kell-e az általam írt interjú előtti felvezetőbe bármit javítanom?
Csorba László: Nem, ez teljesen jó. Igaz, a rokonairól természetesen senki nem tehet, de annak örülünk, ha valami szép és értékes dolgot csináltak…
NagyonVár: Az valóban jó, ha az ember büszke lehet a felmenőire. Anélkül, hogy erről most részletesen beszélnénk, Ön is szánt egy könyvet a diplomata Szegedy-Maszák Aladárnak*. Ha jól emlékszem, akkor az irodalomtörténész Szegedy-Maszák Mihály írta hozzá az előszót.
Csorba László: Valóban. A család kérésére vállaltam a munkát: a sajtó alá rendezést és a jegyzetek elkészítését. Mihály pedig – aki Washingtonban sokat beszélgetett az idős diplomatával – az előszót írta. Egyébként ha innen, a vármúzeumi főigazgatói szoba ablakából lepillantunk a Várbazárra, akkor annak északi végében látjuk azt a sarokházat (közben Cs.L. mutatja a házat az ablakból – Szerk.), ahol az Udvarnagyi Hivatal vezetőjének a lakása volt. Ezt a posztot IV. Károly király idején Aladár édesapja, az idősebb Szegedy-Maszák Aladár udvari tanácsos töltötte be. A hivatal itt volt fönn a Várban, ide járt fel minden reggel. És mivel a dédanyám, a festő Barabás Miklós lánya, Ilona itt lakott a legidősebb fiánál, így édesanyámat többször hozták ide látogatóba. Az egyik első fénykép is itt készült róla, ott lent, az épület udvarán.
NagyonVár: Különleges érzés lehet kinézni az irodájából az ablakon és lepillantani a családi gyökerekre. No, de ha már főigazgatói iroda. Kezdjük is ezzel: immáron több mint két éve vezeti a BTM-et, a Vármúzeumot vagy a BTM Vármúzeumot. Nem is tudom, hogy pontosan most mi is az intézmény hivatalos neve…
Csorba László: Valóban picit megtévesztő, de a Vármúzeum nem része az intézmény hivatalos nevének. A nevünk tehát hivatalosan: Budapesti Történeti Múzeum (BTM), és a központ ebben az épületben, az egykori Királyi Palota déli szárnyában található. Ugyanakkor ez egyben a Vár múzeuma is, így a Vármúzeum kifejezés a Várpalotában működő BTM-gyűjteménycsoportnak és műemlékegyüttesnek közismert, a turizmusban is bevett elnevezése. Ezt elsősorban korszakos illetékességből a Középkori Főosztály kezeli, de itt vannak a múzeum központi egységei is. Noha a mindennapi szóhasználatban az egészet gyakran Vármúzeumnak nevezzük, de valójában nincs hivatalosan formalizálva önálló tagintézményként.
NagyonVár: A dolgok közepébe vágva: milyen állapotban vette át az intézményt, és most, két év után hogyan látja ezt az időszakot? Hogyan tekint vissza erre a gondolom elég küzdelmes két évre?
Csorba László: Röviden talán azt lehet mondani, hogy egy folyamatba léptem be. Ennek a folyamatnak az a sajátossága, hogy a főváros mint intézményfenntartó már jó ideje olyan nehéz anyagi helyzetben van, amelyben a múzeumnak csak a legalapvetőbb működtetési feltételeit tudja biztosítani. A főváros a szakszervezetekkel kötött megállapodásokat betartva mindig komolyan vette és tiszteletben tartotta a bérekre vonatkozó vállalásait. Ugyanakkor az elmúlt években, elsősorban a központi kormányzattal való gazdasági és egyéb viták következtében, olyan anyagi helyzetbe került, amely rendkívül szűk költségvetési gazdálkodásra kényszerítette. Ebbe a helyzetbe tanultam bele én is, amelynek az a legfőbb jellegzetessége, hogy az ingatlanok, az irodák, a gyűjteményeket őrző raktárak – a műszaki állapotok és a terekkel, hellyel való gazdálkodás – elérték teljesítőképességük végső határát. Minden hely zsúfolásig tele van tárgyakkal és emberekkel. Ezen pedig csak akkor lehetne változtatni, ha a fenntartó anyagi helyzete jelentősen javulna, és így többet tudna áldozni a múzeumra.
NagyonVár: Ez azért érdekes, mert ez a forráshiány az elmúlt két év időszaki kiállításain nem volt szembetűnő.
Csorba László: Örülök, hogy ezt mondja, mert elképesztően nagy küzdelem zajlik azért, hogy a roppant nehéz költségvetési helyzet ne látszódjék meg a tárlatokon. Azonban mi, akik belülről látjuk a működést, pontosan tudjuk, hány terv nem valósult meg. A költségvetést közös erőfeszítésekkel úgy sikerült felépíteni, hogy alapszinten nagyszerű kiállításokat tudtak készíteni a kollégák. De nagyon kemény alkuk, kompromisszumok és kényszerek állnak ezek mögött, miközben mi kissé keserű szívvel tudjuk, mennyivel látványosabbak lehettek volna ezek a kiállítások, ha több anyagi eszköz állt volna rendelkezésre.
A mindennapi élet-halálharc a területekkel, a raktárakkal és a romló ingatlanokkal kapcsolatban folyik. Ebben az is benne van, hogy ha egy ingatlan elkezd tönkre menni, akkor tudjuk, az elején persze sokkal kevesebb költséggel lehetne rendbe hozni. Csakhogy éppen ott lehet spórolni, ahol még nem olyan égetően sürgős dologra kellene a pénz. Morálisan nem tudom kárhoztatni, ha beázik egy múzeumi raktár és beázik egy szociális otthon teteje, akkor a főváros előbb a szociális otthon beázásának javítására ad pénzt. Ez az élet egyik törvénye. Nincs mit tenni.
NagyonVár: Nyilván nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy április óta történtek változások. Mit gondol, ez adhat-e valamiféle reményt Önöknek és a főváros által működtetett kulturális intézményeknek?
Csorba László: Ilyen típusú közvetlen információim természetesen nincsenek. De ha a nagypolitikára tekintünk, kétségkívül érződik egy olyan irány, amely a központi kormányzat és a főváros közötti viszony javulásához vezethet. Ha pedig a főváros anyagi helyzete javul, akkor biztos, hogy nekünk is több jut.
NagyonVár: Laikusként az is megoldásnak tűnhet, hogy – a Magyar Nemzeti Múzeum mintájára – a második leglátogatottabb történeti, az egyik legfontosabb fővárosi múzeum állami kézbe kerülhetne. Nemzetközi összehasonlítás alapján általános az, hogy az adott ország egyik dobogós látogatószámát felmutató múzeumot az adott főváros működteti?
Csorba László: Igen – mert egy főváros nemcsak az ország „arca”, hanem egyben az ott élők közössége is! A kérdés ugye az, hogy szabad-e elvenni egy önkormányzattól a maga múzeumát, ha valamilyen okból nem tudja jól működtetni. Nos, abból kell kiindulnunk, hogy a közösségek önmagukra, a saját identitásukra többek között úgy reflektálnak, hogy emlékeznek a múltjukra. Ennek mindenütt megfigyelhető, mondhatni törvényszerű eleme, hogy egy idő után elkezdik gyűjteni a múltjukra vonatkozó tárgyi emlékeket. Ez minden közösségre érvényes, pl. a családokra, sőt az egyénekre is. Emlékszem, hogy meghatott, amikor a lányaim elkezdték félretenni, albumba gyűjteni a kirándulások és utazások, programok emlékeit, és nemcsak a fotókat, hanem pl. a belépőjegyeket is stb. Ez tehát egy mély, kulturálisan kezelhető emberi reflex.
Ha mármost a fővárost nézzük, a helyzet ugyanez. Az egyesített Budapest először 1887-ben döntött arról, hogy a városok tárgyi örökségét közösen kell gyűjteni, mert ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy tudjuk: kik vagyunk. Emiatt tehát bármennyire fontos lehet mindaz, amit a főváros az egész nemzetnek adhat, semmiképp sem lehet tőle elvenni azt az eszközt, hogy eközben a saját gyűjteménye segítségével a saját múltjáról, vagyis önmagáról is gondolkodjon.
Nagyszerű fővárosi múzeumokat ismerek a világban. Most újult meg a Wien Museum, fantasztikus hely, a „Bécs-élmény” egészen különleges megnyilatkozása. Vagy legutóbb például Pekingben láttam a City Museumot. Bizonyos értelemben persze a fővárosi intézmények a teljes saját országukat is megjelenítik, de nem merülhet fel, hogy az állam átvegye ezeket, mert különben megsérül a városi közösség identitása, mert elveszíti az ennek formálásához nélkülözhetetlen fő eszközök egyikét. És ugyanebból következik, hogy egy város, pláne egy főváros önmagától jóformán sohasem kerülhet abba a helyzetbe, hogy ne tudná fenntartani a saját múzeumát. Persze előfordulhat, hogy egy önkormányzat netán csődbe mehet, de sokkal jellemzőbb az az eset, amikor pl. a központi kormányzat politikai csatát vív az ellenzéki vezetésű önkormányzattal, és ennek részeként olyan nehéz anyagi helyzetbe kényszeríti, hogy választania kell: a maradékot mármost az emberekre, vagy a tárgyakra költi. A helyes megközelítés tehát az, hogy – politika ide vagy oda – egy kormányzatnak vigyáznia kell arra, hogy a fővárosa nehogy olyan anyagi helyzetbe kerüljön, hogy az országot is reprezentáló múzeumát ne tudja világszínvonalon működtetni.
NagyonVár: A Budavári Palota egyszerre történelmi emlékhely, turisztikai célpont és kulturális központ. Ön szerint ma mi az ön által vezetett múzeum legfontosabb küldetése?
Csorba László: A legalapvetőbb feladatunk nyilvánvalóan abból fakad, hogy egy közösséghez tartozunk, amely gondolkodik önmagáról, és ezáltal gondolkodik a saját múltjáról is. A Budapesti Történeti Múzeumnak ezért mindig olyan kiállításokat kell létrehoznia, amelyeken újabb és újabb elbeszélések keretében mutatja be a főváros föld alól kikerülő, illetve máshonnan összegyűjtött tárgyi emlékeit. Ezeket tudományosan kezeli, rendben tartja, kutatja, megérti, majd bemutatja. Ennek a bemutatásnak az is a funkciója, hogy a közönség aktuális, jelenlegi problémáiról is folyamatosan véleményt mondjon. A világban tapasztalható „múzeumi robbanás” egyik titka éppen az, hogy erre érzett rá a mai nyilvánosság: mennyivel hatékonyabb és erősebb lehet a jelenről való vita és párbeszéd, ha abban látványosan fel tudjuk használni a múlt emlékeinek kultúráját. Ez nekünk is legfőbb dolgunk, a budapesti mivoltunkból következő alapvető feladat.
Ugyanakkor van egy másik szint is, pontosan a Budavár speciális helyzete miatt. A budai Vár a legjelentősebb magyar turisztikai célpont, ezért valóban mi vagyunk az ország egyik „bejárata”: nagyon sok külföldi itt találkozik először Magyarországgal. Úgy kell tehát Budapestről beszélnünk, hogy ezt az országreprezentáló küldetést is a lehető legmagasabb szinten szolgáljuk. Ebben természetesen együtt kell működnünk mindenkivel, aki itt van fenn a Várhegyen, annak érdekében, hogy az ide látogató reális képet kapjon a magyarságról.
NagyonVár: Említettük, hogy Ön a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója is volt. Ott könnyebb volt a helyzet? Nagyobb volt a mozgástér?
Csorba László: Ma úgy látom, hogy bizonyos szempontból igen. A legnagyobb múzeumi komplexum Magyarországon a Nemzeti Múzeum, a második a Szépművészeti Múzeum, a harmadik pedig a BTM. Ám Aquincummal, a Kiscelli Múzeummal és a Budapest Galériával együtt a mi működési szerkezetünk sajátosabb, nehezebben összehangolható, mint a másik két nagy társmúzeumnál. Itt az igazi nagy feladat az, hogy a négy részleg önálló profilja, intézményi öntudata, speciális munkamegosztása – és ugyanakkor a közönségcsalogató ereje is – mind töretlenül megmaradjon. Egyszerre kell érezni, hogy mindannyian Budapest közös történelmén dolgozunk, ugyanakkor az egyes műhelymunkák eredményeit és értékeit, ezek sajátosságait is őrizni kell. Ez érzékeny egyensúly, és a vezetőtől néha az átlagosnál több empátiát, pszichológiai érzéket, előrelátást igényel, különösen a konfliktusok megelőzése érdekében. De minden hasonlítgatás sántít, meglehet az is, hogy mindez csupán az én szubjektív benyomásom.
NagyonVár: Az utóbbi években a Budai Vár jelentős része, a Budavári Palota és a környéke is komoly építészeti átalakuláson ment keresztül. Erről sok vita zajlik, szakmai körökben is. Ön a Vár egyik legfontosabb kulturális intézményének vezetőjeként, illetve történészként hogyan látja ezt a vitát?
Csorba László: Valóban több irányzat létezik. És talán mindegyikben van valami megfontolandó. A történészi mivoltomból eredően talán nem vagyok teljesen elfogulatlan ezekben a kérdésekben. Azt gondolom, hogy a hiteles eredetinek a megőrzése — akár romként is — fontosabb, mint egy hajdanvolt, de ma már anakronisztikus látvány újraépítése. Sőt, még azt is gondolom, hogy a „rom” látvánnyá formálása akár hatásosabb is lehet, mint a régóta nem létező újra másolása. Nagyon fontos, hogy világossá tegyük a kettő közötti különbséget. A Budai Várban számos olyan példa van, amikor modern épületet látunk, amelyet azonban olyan okosan, ügyesen találtak ki és építettek meg, hogy miközben nyilvánvalóan kortárs alkotás, mégis harmonikusan, esztétikusan simul bele a majd nyolcszáz éves épített örökségbe.
Közismert, nemzetközileg elfogadott norma, hogy egy épületnél az építész jelzi, mi az, ami tényleg eredeti, és mi az, ami nem. Mindig konkrétan kell megvizsgálni az adott esetet. A legproblematikusabb az a megoldás, ha a szerkezet hipermodern, és kívülről dekorációként rakosgatják rá egy korábbi épület felszini formaelemeit. Első pillantásra mintha olyan lenne, de a lényege valójában más. Szerintem ezt kell leginkább elkerülni.
NagyonVár: Az Ön kutatói pályája elsősorban a 19. századhoz kötődik. Melyik budavári helyszínhez kapcsolódik a legerősebb személyes történészi élménye?
Csorba László: Egy valóban személyes emléket említhetek. Ha a Stöckl-lépcsőn fölsétálunk, vagy a Mátyás király kútja mellől az Oroszlános udvar felé fordulunk, ott áll két mellszobor. Az egyik Luigi Ferdinando Marsiglit ábrázolja, a nagyszerű hadmérnököt, stratégát, polihisztort, a Duna térképészetének egyik jelentős alakját; a büszt Kisfaludi Strobl Zsigmond munkája. Az 1936-ban fölavatott eredeti portré a II. világháborúban megsérült, de 2021-ben a Várkapitányság fölállíttatta a másolatát.
Mellette pedig ott áll egy másik mellszobor is: Antonio Bonfinit ábrázolja, Mátyás király nagyszerű humanista történetíróját. Nos, ez 1934-ben készült el és azután az ostrom idején egy repeszgránát elpusztította. Igen ám, de amikor én Olaszországban dolgoztam, Ascoli Picenóban találkoztam a másolatával; mindkettőnek Farkas Zoltán szobrászművész az alkotója, aki ugyanakkor a spanyol királyi követség jogásza is volt egyben. Kevés olyan ember van, aki nemzetközi hírű jogász, és közben kitűnő szobrász is! A Várnegyed lakói egyébként ismerhetik egy másik munkáját is, mert a várfal északi oldalán, ahol a törökellenes ostrom emléktáblái láthatók, közöttük a spanyol harcosokét szintén Farkas készítette. Amikor azután 2008-ban megrendezték a Reneszánsz Évet, javaslatomra a Bonfini-szobor helyreállítása bekerült a programba. Fáskerti István és munkatársai szilikonmintát vettek az itáliai példányról, majd ennek alapján újraöntötték a szobrot. Így némi büszkeséggel mondhatom, hogy ez a szobor valószínűleg nem lenne itt, ha én annak idején Olaszországban nem foglalkozom komolyan az ottani magyar emlékekkel.
A szobor alkotójának ráadásul lenyűgöző története van: mondhatom, sokak ismeretlen ismerőse a főváros történtéből. Ez a bizonyos Farkas Zoltán ugyanis, a spanyol királyi követség jogtanácsosa a legfontosabb munkatársa volt annak az olasz marhahúskereskedőnek, aki a világháború alatt spanyol ügyvivőnek adta ki magát, és így mentette meg üldözöttek százainak életét: Giorgio Perlascának hívták. Perlasca tevékenységének Farkas Zoltán volt az egyik legfontosabb jogi segítője, igazolója, támogatója. Sajnos Pest szovjet elfoglalásának éjszakáján balesetben életét vesztette. Nos, amikor feljövök dolgozni, minden nap látom Bonfinit – és vele együtt emlékezem Farkas Zoltánra is.
NagyonVár: Van-e más olyan budapesti szobor, amelyhez szintén kötődik?
Csorba László: Számos ilyen emlékem van. Nagyon szeretem Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának bronzmásolatát a Halászbástya alatt. Rengeteget játszottunk itt gyerekként, a Vár alatti részen, ahol a hatvanas években még sok üres telek volt a bombázások után. Egyszer egy grund pincéjében csontokat „bontottunk ki” a falból; régészesdit játszottunk Kiss Laci barátommal. Talán valaki ott halt meg az ostrom során, és befalazták, mert nem volt mód szabályosan eltemetni? Ki tudja ma már… Sokszor felmentünk a Szent György-szoborhoz. Felmásztam rá, odaültem a lovag mögé, és fogtam a derekát. Ez mély emlék, én is lovagnak éreztem magam. Sokáig nem voltam kibékülve a lőfegyverekkel, mert azt gondoltam, igazságtalanság, hogy a legjobb kardforgatót is messziről le lehet lőni… Az igazi történelem akkor még számomra a lovagi kultúra volt.
Van olyan erős gyermekkori emlékem, amelyet azután átértelmezett a felnőttként kapott tudás. Gyerekként sokat játszottunk a testvéreimmel a Városmajorban, a tábori vadászzászlóaljak emlékművénél. Két katona fog kezet, szimbolizálva a dualizmuskori és a két világháború közötti testvéralakulatok barátságát. Mint később kiderült, az öreg katonának eredetileg a csendőrökére emlékeztető, tollas kalapja volt, ami ellen erős volt a tiltakozás a II. világháború utáni Budapesten. Mire a szobrász, Kisfaludi Strobl Zsigmond egyszerűen lecserélte az egész fejet (!), az újat immár azzal az egyszerű katonasapkával fedve, amelyet én is ismertem. A szoborhistóriák elképesztően érdekesek, tanulságosak és szórakoztóak, görbe tükrükben hátulnézetben villan föl a város és az ország történelme.
NagyonVár: Van-e olyan elveszett vagy elfeledett budapesti helyszín, amelyet a legszívesebben visszahozna a köztudatba? Ha igen, miért?
Csorba László: Igen, de persze ezen gondolkodni kell. Időnként fölmerül a kérdés, miért kell a tudománynak folyton újraírnia önmagát. Van egy lényeges különbség a természet- és a társadalomtudományok között. Amit a természettudomány megfejt, az viszonylag állandó. A történelem azonban az örökké változó embernek szól. Azért kell újra elmondani a történeteket, mert mi magunk változunk az időben. Új forrásokat találunk, vagy egyszerűen már nem ugyanazt gondoljuk a dolgokról, mint korábban. Mindig lesznek olyan helyeink a városban, amelyekről korábban nem úgy gondolkodtunk, mint ahogyan később fogunk. Például az esztéta és művelődéstörténész György Péter javasolta azt, hogy vegyük komolyan Nádas Péter Világló részletek című memorájának tanulságait, és próbáljuk meg föltárni a budai villák történelmének egy korábban ismeretlen fejezetét: amikor a Gestapo, az SS, majd később az ÁVO/ÁVH támaszpontjaiként szolgáltak hatalmi manipulációikban. A Budapesti Negyed lapjain sok fontos elbeszélés született így, és azt gondolom, érdemes hasonló lehetőségeken elgondolkodni. Vagy hadd mondjak egy egészen más példát: nagyszerű kollégáink a Kiscelli Múzeumban komoly gyűjtőmunkával próbálják rekonstruálni az 1960/70-es évek építészetének arculatát, azt a Budapestet, amelyben ez a sajátos, anyagaiban és formáiban oly jellegzetes modernség egykor megjelent és létezett. Ezzel a városnak egy ma már ismeretlen arcát emelhetjük vissza a köztudatba.
NagyonVár: Melyik budai vagy pesti utca mesélne a legtöbbet Ön szerint, ha megszólalhatna?
Csorba László: Nem tudok szakmai választ adni, bár legszebb történészi sikereim között tartom számon, hogy az 1990-es években az Egyesült Államokban megjelenő Budapest-történetnek én írtam a napóleoni háborúktól a városegyesítésig terjedő fejezetét. Szubjektív válaszom azonban több is van. Budapesti vagyok, a Királyhágó utcai kórházban születtem — akkor Tiszti Kórháznak hívták —, azután a Rákóczi úton laktunk. Később, 1954-ben átköltöztünk a Szív utcába, és 1956-ot már ott éltem meg, konkrét emlékekkel. Igazi gangos pesti bérház volt, az udvaron porolóval, ott játszott a házban lakó gyereksereg. Szigorúan tilos volt kiszaladni az utcára, de egyszer kijátszottam a házmester figyelmét, és kirohantam. Emlékszem, elláttam a Lövölde tér felé, és láttam egy tankot, füstöt, nyilván egy Molotov-koktél robbanását. Azért emlékszem ennyire, mert Hoppál bácsi, a házmester elkapott, és kegyetlenül eltángált – utólag nézve, meg is érdemeltem. Mint a középkorban, amikor birtokosztálykor a gyerekeket jól megverték, hogy emlékezzenek rá… – na, nekem is bevésődött 56. Egyszer a Népköztársaság útján sétált velünk, a négy gyerekkel anyám, és amikor az egyik mellékutcához értünk, a sarok mögött hirtelen fölénk tornyosult egy hatalmas szovjet tank, amelynek ponyvát húztak a csövére. Kicsi gyerekként azon gondolkodtam: hogyan lőnek vele, ha rajta van a sapkája? De hasonló emlékei nyilván minden kortársamnak vannak az ő Budapestjéről.
NagyonVár: Ha egy valaha élt budapesti polgárral készíthetne interjút, ki lenne az?
Csorba László: Podmaniczky Frigyesre gondolnék, akit Krúdy Gyula nyomán „Budapest vőlegényeként”, vagy extravagáns öltözködése miatt „pepita báróként” ismerünk. Egyfelől mint tudjuk, roppant fontosak a városfejlesztési érdemei. Ő is minden tehetségével és erejével képviselte azt a gondolatot, hogy Budapest igazi, Béccsel vetekedő magyar főváros legyen.
NagyonVár: A Károlyi-kertnél született, a mai Ferenczy István utcában, ha jól emlékszem.
Csorba László: Igen, itt szép emléktábla idézi arcvonásait. A Közmunkák Tanácsának – amely a főváros fejlesztését intézte – elnöke mindig a miniszterelnök volt, de Andrássy Gyula gróf (és utódai) nevében Podmaniczky intézkedett alelnökként.
De nemcsak erről kérdezném a báró urat.
Emlékszem, amikor a városvédők pajzsukra emelték őt, egyetemi professzorom és mesterem, Szabad György erősen csóválta a fejét. Nem vitatta a várospolitikus érdemeit, de annál rosszabb véleménnyel volt arról a szerepről, amelyet Podmaniczky a Határozati Párt vezérkarában játszott.
Amikor azután a Magyar Szabadelvűek sorozatban könyvet írtam Teleki Lászlóról, és elolvastam ugyanazokat a forrásokat, amelyeket Szabad ismert, azok engem is meggyőztek arról, hogy az a baráti-rokoni kör, amelybe Podmaniczky tartozott, az a szoros barátság, amely Tisza Kálmánhoz kötötte, alighanem őt is valamiképp belevonta abba a tragédiába, ami végül Teleki öngyilkosságához vezetett. E különös és szomorú történet sok homályos részletéről szívesen megkérdeznem a báró urat – és persze ha kitalálunk egy ilyen gondolatjátékot, akkor igazán nem sokkal több azt is kitalálni hozzá, hogy talán válaszolna is a kérdéseimre…
NagyonVár: Ezek valóban nagyon szép, személyes történetek. Ha tíz év múlva újra beszélgetnénk, milyen Budapesti Történeti Múzeumot szeretne látni, és milyen örökséget szeretne főigazgatóként maga után hagyni?
Csorba László: Mindenképpen olyan múzeumról álmodom, amelynek nincsenek ilyen „fulladásos” gondjai. Olyan intézményről, ahol a mindennapi élet normális működésében megoldott a műtárgyak biztonságos elhelyezése, a szakmai munka és a kiállítóterekkel való nagyszabású gazdálkodás. És persze olyan kollégális légkört képzelnék el, ahol ugyan vannak kisebb-nagyobb emberi súrlódások és feszültségek, de azok a közös munkát nem akadályozzák, így mindenki jó kedvvel és erős szakmai ambíciókkal, örömmel jár be a munkahelyére.
A jövőt nem lehet másképp elképzelni, mint úgy, hogy a BTM bizonyos alapfunkciói mindig ugyanazok maradnak. Mert amíg lesz Budapest, addig lesz „budapestiség”, budapesti identitás (mégha ennek tartalma időnként változhat is), és ennek tárgyi emlékeit mindig őrizni és kutatni kell, hogy eredményeit bekapcsoljuk a város jelenéről és jövőjéről folytatandó örök párbeszédbe. És bár az emberiség és a körülmények is folyton változnak: a klíma, az állatok, a növények, körülöttünk a teljes univerzum, de az nem változik, hogy az új kérdésekre a BTM-nek mindig aktuális és jó válaszokat kell adnia. Ez a feladatunk.
