A haza bölcsének nevezett Deák Ferenc (1803-1876) által előkészített közjogi megegyezéssel megszületett a dualisztikus államszerkezetű Monarchia, amely később a modern magyar állam alapjának bizonyult.
Történészi körökben ma már vitán felül áll, hogy a kiegyezés reális történelmi kompromisszum volt, mely hozzájárult az ekkor még mindig feudális képet mutató ország polgári átalakulásához. A kiegyezés által életre hívott politikai korszak – melyet dualizmusnak hívunk – a hazánk történelmének egyik legdinamikusabban fejlődő korszaka volt. A polgárság megerősödésével, a piaci viszonyok kiteljesedésével, az oktatás és a nemzeti kultúra megerősödésével hazánk közelebb került Európához. A két országot egyedül az uralkodó személye és az úgynevezett közös ügyek – a külügy, a hadügy és a pénzügy – kötötték össze. Gondoljunk csak arra, hogy az ekkor épült és sok esetben ma is álló középületeinkre, az ekkor egyesült Budapest ma is meghatározó, eklektikus városképére. Bécs kiváló mintaképként szolgált a jóval sokszínűbb Pest és Buda számára, amely néhány évtized leforgása alatt uralkodói ékszerként ragyogott Európa közepén, a hömpölygő Duna mellett.
Ennek a korszaknak a közjogi alapjait a kiegyezés teremtette meg, amelynek köszönhetően 1867-ben éppen ezen a napon, vagyis február 17-én kelt kinevezésében az uralkodó Andrássy Gyulát (1823-1890) kérte fel a kormányalakításra. Ezzel az uralkodói gesztussal és közjogi aktussal jött létre maga a kiegyezés. A szabadságharcban tevékenyen résztvevő gróf Andrássy Gyula kinevezése annak ellenére történt, hogy korábban az osztrák hadbíróság távollétében halálra ítélt, innen származik a pesti nép által ráragasztott beceneve.
Kedves gróf Andrássy! Kinevezem Önt magyar minisztériumom elnökéül, s a többi miniszteri állomások betöltése iránti javaslatát haladéktalanul elvárom.
– idézi az uralkodói kinevezést, mint „legfelsőbb kéziratot” az 1867. február 20-án a Pesti Napló. Az Andrássy-kormány még ezen a napon megalakult.
Noha a Deák Ferenc (1803-1876) által sürgetett kiegyezést sokan hazaárulásnak tartották, ma már nyilvánvaló, hogy a magyar politika szempontjából egy olyan jogi és közéleti aktusról volt szó, amely sikerrel rendezte a leverése után meglehetősen rideggé vált osztrák-magyar kapcsolatokat.
A szabadságharc leverése óta emigrációban élő Kossuth Lajos (1802-1894) májusban a nemzethalált vizionáló Cassandra-levélben támadta Deákot.
A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeladás sikamlós terére jutottál… (…) Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani. (…) … én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak… Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! (…) Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának! Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!
– írta Deáknak címzett híres levelében Kossuth Lajos, a Torinóban élő „turini remete”. Ma már jól tudjuk, hogy Kossuth tévedett, s míg a görög mitológia trójai hercegnőjének jóslata igaznak bizonyult, a haza atyja nem látta át a kiegyezés előremutató jelentőségét, amely kimozdította Magyarországot a szabadságharc utáni elszigeteltségéből.
Az Andrássy-kormány által előkészített – a Monarchiáról szóló legfontosabb – törvényeket három részletben márciusban, májusban és decemberben fogadta el a magyar országgyűlés. Mely jogszabályokat immáron a Szent Koronával is megkoronázott magyar király, I. Ferenc József (1830-1916) aláírásával szentesített. Ferenc Józsefet és feleségét, Erzsébetet Medárd-napján koronázták meg Liszt Ferenc (1811-1886) Koronázási miséjének kíséretében a itt a budavári Mátyás-templomban.
