Budavári szenteste az ostrom árnyékában
Éppen 80 éve 1944. december végén lendültek támadásba a Magyarországot elfoglaló szovjet csapatok a főváros bekerítésére, 23-án elfoglalták Bicskét, majd másnap Budakeszit, amellyel szabaddá vált az útjuk Budapest irányába, így még Szenteste ostrom alá vették a magyar fővárost. Miközben a főpolgármester, a nyilasok és családtagjaik egy része, valamint a Gestapo tagjai elhagyták a várost, addig a férfiak zsúfolásig telt légópincékbe menekítették le szeretteiket, ahol az emberek rettegve, nélkülözve, éhen-szomjan, egymásba kapaszkodva próbálták túlélni a kegyetlen és kíméletlen ostromot.
A szenteste indított szovjet ostrom ideje alatt szinte szünet nélkül dörögtek az ágyúk, s a gépfegyverek. A „Csendes éj” rémálommá vált, a Heilige Nacht és karácsony ünnepének békéje olyan távol került a dübörgő valóságtól, mint a fényévekre reszkető csillagok a betlehemi jászoltól. „Ilyen lehetett Trója pusztulása is…” - gondolhatták a pincék mélyén a bombázás alatt reszkető emberek.
Az egykor színpompás Várnegyed a szenteste megkezdett és közel két hónapig tartó szovjet katonai ostrom alatt szürkés romhalmazzá vált, az élet pedig a föld alá menekült. Az Élet az óvóhelyen – vári ostromnaplók 1944-1945 című könyvből idézünk néhány részletet.
Gróf Széchenyi Viktor (1871-1945), aki az Úri utcában élő fiát, Széchenyi Zsigmondot (1898-1967) látogatta meg a nevezetes napon, így ír naplójában 1944. december 24-ről:
Fél hatkor elköszönünk, hogy hazamegyünk a völgybe. Lesétálunk a Széll Kálmán térre és már sötétség. Ott megtudjuk, hogy a villamos nem jár, és a Szép Ilonkánál már bent vannak az oroszok. Mit tegyünk!? Vissza az Úriba, sikerül telefonálni a Völggyel, ott még nyugalom van ugyan, de a környéken heves géppuska és ágyútűz. Zsigának sikerült egy kis katonai autót kapni – két ülésese, Lilivel (a politikus felesége – szerk.) s sofőrrel beleszorulunk ó, s hátulsó lyukba Cziráky Béla (Lilly sógora) hadapród őrmester. Megindulunk – a Pasaréti úton - a Pázsit utcáig, ott német katonák visszaparancsolnak - gépfegyvertűz. Fél 9-re megint vissza az Úriba, itt hálunk Zsigánál, Lili kanapén, én karosszéken. (…) Egész éjjel ágyúzás s gépfegyvertüzet lehetett hallani
Ney Klára (1913-1999) az egyik legrégebbi budavári család leszármazottja így emlékezett vissza 1944. Szentestéjének napjára?
Még égnek a gyertyák, még szól az angyali ének, amikor az első aknabecsapódások megrendítik az öreg vári falakat. Pest napok óta tűz alatt áll. Karácsonyi bevásárlásainkat az egyik kapu alól a másikig futva állandó detonációk és üvegcsörömpölések között végezzük el. Mindeddig csak a keleti, a pesti oldal felől jött a támadás, december 24-én azonban a Duna jobb parti oldalán is váratlanul elvágják az oroszok a még szabadon lévő összes Budapest felé vezető utat. Bent vagyunk az egérfogóban. Ettől a pillanattól kezdve lélek Budapest területére se be, se innen ki, pedig éppen az ünnepekre való tekintettel igen sokan akaratukon kívül kinn- vagy bennrekedtek.
Egy másik vári arisztokrata, egykori pénzügyminiszteri főtanácsos, Dr. Szaplonczay József (1901-1977), aki az Úri utca 7. szám alatti teljes lakóközösséget oltalmába vette, így írt ostromnaplójában a karácsony napjairól:
A Szenteste, a két ünnepnap és december 27-e dermesztő félelemben telt, december 28-án a helyzet már tarthatatlanná vált., a sötétség beálltával egyik becsapódást a másik követi. Elhatároztuk, hogy az éjszakát már a bunker védelmében töltjük. A halál hamarosan bekopogtatott bunkerünkbe. Egy kis elhagyott csecsemőt vett pártfogásba jólelkű házfelügyelőnénk, a kicsi azonban a tejhiányt nem sokáig szenvedhette. Egyik reggel holtan találtuk a kis fészkében. Huszár Pál bunkertársunk vette a merészséget a legnagyobb veszedelmek idején a Dísz tér parkjának legdélibb csücskén megásta a jeges talajban a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk. Még egy kis karácsonyfaág is jutott szegénykének a sírjára. A Dísz tér parkja – mint ahogy a többi szükségtemetkezőhely is – hamarosan benépesedett az újabb sírokkal.
Ilyen volt a Szenteste 1944-ben, egy világot pusztító ostrom idején...
Az éppen ma 1045 éve, 980. április 23-án Velencében született bencés szerzetes egyben első királyunk, Szent István fiának, Szent Imre hercegnek a nevelője is volt. Az 1083-ban, I. László király kezdeményezésére szentté avatott püspök vértanúságának helyét, az egykori Kelen-hegyet később róla, Szent Gellért hegyének nevezték el, az ezen létrejött - részben elsőkerületi – városrész pedig a Gellérthegy nevet viseli. A csanádi püspöki széket betöltő szerzetes életéről a későbbi korokban több legenda is született.
A Budai Vár tövében, a Mikó utca-Logodi utca sarkán álló ház egykori lakója néhány lépésre lakott a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-templomtól. Bizonyára sokszor szemtanúja lehetett az ünnepi menetnek, amely ilyenkor indult meg a Roham utca felé, majd az Alagút utcán tért vissza. Az idén április 11-én éppen 125 éve született Márai Sándor alábbi verse több mint száz évvel ezelőtt, csupán 22 éves korában jelent meg a Kassai Naplóban.
Volt, aki a házsártos felesége elől menekült rendszerint a Hatvany-palotába és volt olyan, akinek az esküvőjét, de még a nászútját is Hatvany Lajos, a baráti körben csak Lacinak hívott báró állta. És persze rengetegen kaptak tőle rendszeres pénzjuttatásokat, pontosabban renumerációt ahogyan a fizetéskiegészítést akkoriban hívták, de volt olyan is, aki csak cipőt akart magának télire. Néhány önkényesen kiragadott példán keresztül mutatjuk be, hogy hogyan adakozott a valaha élt legnagyobb magyar mecénás.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
