1945-ben ezen a napon ment el örökre Az elsodort falu című regény írója, aki az egyik legellentmondásosabb karakter volt a magyar irodalomtörténetben. Ma már alternatív Kossuth-díjat ér az a tény, hogy mind a nyilasok, mind a kommunisták halállistáján előkelő helyen szerepelt az író.

Az író a Városmajor utca 19. számú ház első emeletén élt egy polgári lakásban, ami akkor még az I. kerülethez tartozott, de ezer szállal kötődött a Várhoz. A kolozsvári születésű egykori Eötvös-kollégistának a Philadelphia Kávéház volt a törzshelye, s ő hozta egyszer magával Adyt is ide, hogy aztán még jónéhányszor dorbézoljanak együtt a krisztinavárosi lokálban. És miatta járt ide a belé halálosan szerelmes írónő, Kaffka Margit is. De törzsasztalához járt számos más író és művész mellett a Magyar Nemzet alapító-főszerkesztője, Pethő Sándor vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre, valamint az akkori főpolgármester, Ripka Ferenc is. Egy ideig itt, a Hunfalvy utca alatti – a mai Szabó Ilonka utca 22-24. számú telken lévő – egykori panzióban bérelt lakást egyik legjobb barátjával, Kodály Zoltánnal (1882-1967) és Balázs Bélával (1884-1949), az egyik legnagyobb magyar esztétával. Szabó a mai Toldy Gimnáziumban kezdett tanítani, ugyanis eredetileg magyar–francia szakos tanár volt. A világhírű zeneszerző még a Rákosi-korszakban is zseninek tartotta és nevezte. Talán az sem véletlen, hogy az egyetlen olyan magyar író volt, akit nem honfitársai, hanem külföldi kritikusok jelöltek irodalmi Nobel-díjra.

Az író megítélése mindig ambivalens, ellentmondásos volt. Ennek elsődleges oka, hogy mindig szabad volt, így kíméletlenül őszintesége és igazságkeresése sokakat irritált. Nem igazodott a pillanatnyi politikai érdekekhez, nem akart megfelelni a hatalmasságoknak, csak leírta azt, amit igaznak látott. Tehetségét soha senki sem vonta kétségbe, de nézeteit sokan és sokszor támadták.

Méltatlanul keveset beszélünk róla, pedig a XX.  század egyik legnagyobb hatású, magyar írójáról van szó, akit még halála után hatalomra kerülő ellenfelei sem tudtak teljesen elhallgatni, már csak azért sem, mert a két világháború közötti magyar irodalmat – egy bizonyos mélységben már – képtelenség megérteni Szabó Dezső munkásságának ismerete nélkül.

Ezen a napon tragikus körülmények között halt meg az egykor ünnepelt sztáríró, aki a két világháború között élt magyar ifjúság kedvence volt.

Hogy milyen ember is lehetett Szabó Dezső, arról talán Fülep Lajos (1885-1970) művészettörténész, művészetfilozófus, kritikus írt a legplasztikusabban a Nyugatban – közvetlenül Az elsodort falu 1919-es megjelenése utáni – recenziójában.

Szabó Dezső szerelme az igazsághoz nem a tudós intellektuálisan szenvedélyes, platói szerelme, ő minden érzésével és indulatával, haragjával, mérgével és dühével, testének-lelkének minden búsulásával és fájdalmával szereti az igazságot egész az igazságtalanságig. De naivul is, ahogy csak gyermekek tudnak szeretni, imádattal és ahogy az örök ifjak, romantikus rajongással. És úgy is mondja ki az igazságot – vagy, ha jobban tetszik, a maga igaznak tartott véleményét, – mint a gyermekek: tekintet nélkül a fájdalomra, amit okozhat, olyan derűsen és természetesen árasztja szét, mint nézését nagy, ártatlan gyermek szeméből, vagy tekintet nélkül a fájdalomra, amit magának szerez, olyan megátalkodottan-elkeseredett dacosan, ahogy a gyermek száll szembe azzal, aki veri.

A háború alatt Szabó Dezső bujkálni kényszerült, mert mind az illegális kommunista ellenállók, mind a nyilas keretlegények halállistáján szerepelt. 1945. január 13-án, hatvanöt éves korában egy Rákóczi téri ház óvóhelyén halt meg, halálát feltehetően tüdőgyulladás okozta.

A József körút 31/A előtt álló házfelügyelőtől Szabó Dezső után érdeklődtem. Szó nélkül a vastag hó borította Rákóczi tér sarkán fekvő, szekrénydeszkákból összerótt koporsóra mutatott. Kérdésemre elmondta: a mester pár napja halt meg, valószínűleg tüdőgyulladásban. […] Az Üllői úton hazafelé menet a Csepregi u. 2.-ben lakó barátomat, Mistéth Endrét látogattam meg. Ott találtam Balogh Lajos barátomat is. Elmondtam, hogy Szabó Dezső meghalt, koporsója a Rákóczi téren, a havon fekszik. Elhatároztuk, hogy másnap reggel eltemetjük. Elérhető barátainkat még aznap értesítettük és másnap kora reggel elkezdtük ásni a sírt a Rákóczi téri elülső vaskerítés mögött középre. A fagyos földet csákányokkal is alig tudtuk feltörni. Délután 2 óra tájban lettünk készen. Lehettünk vagy 15-en. Akkor már Budát bombázták a felettünk szálldosó repülőgépek. A gyászszertartást Nagy Gyula református lelkész barátunk végezte.

– írta Arany Bálint (1901–1987) kisgazda politikus, Arany János leszármazottja, akit Rákosi Mátyásék néhány évvel később egy koncepciós perben életfogytiglanra, majd tizenkét évi fegyházra ítéltek.

Végül Szabó Dezső holttestét csak 1949. május 17-én exhumálták a térről, majd a Kerepesi temető 24. parcellájának 1. sorában, a 16. sírhelybe helyezték.

Méltatlan élete volt és a sírját is méltatlan hallgatás övezi. Jobbra-balra vagdalózott az igazságáért és ez lett a sorsa. Pedig zseniális ember volt és kiváló nyelvtehetség…! A század elején találkoztunk, barátok lettünk, a Várban közös lakásunk volt.

– mondta róla egykori barátja, Kodály Zoltán.

E sorok írója csak annyit tud végszóként írni amit sok évvel ezelőtt már lejegyzett „az elsodort író” kapcsán:

a próféták végül mind-mind megfeszülnek, s egyenként előzik meg együttes halálunk.